Harangszó, 1912-1913
1913-02-02 / 15. szám
jutunk a Golgotha komor hegyéhez is, ahol elhal ajkunkon a nevetés, ahol mélységes bánat fekszik lelkünkre, ahol könnyezve borulunk vágyaink, reményeink sírhalmára. íme, 'a tanítványok elcsüggedtek, kétségbeestek, amidőn elvesztették szeretett Mesterüket, azonban, amint viszontlátják őt s a vigasztaló Szentlélekben egyesülnek vele, csüggedésük elmúlik, újra nyugodtan, boldogan haladnak utjokon. Ha Krisztussal megyünk, akkor minket is érhet csalódás, akkor széttéphetik a zord viharok vágyaink- reményeink virágait, akkor, ha csillag, tálán is éjünk s le is kell roskadnunk a kereszt alatt, — mégse csüggedünk, mert megmarad az a boldogító hitünk: „íme, felmegyünk Jeruzsálembe!“ Akkor már messziről felragyog utunkon a mennyei Jeruzsálem fényes palotáival. Az a szent város, melyet Isten épített az ő gyermekeinek. A kik oda jutnak, „nem éheznek többé és nem szomjúhoznak többé és a nap hévsége, vagy valami egyéb hévség, nem árt nekik. “ (Jelenések VII i6.) „És ott éjszaka nem lészen; és nem szűkölködnek szövétnek világossága nélkül; sem a napnak világossága nélkül: mert az Úr Isten világosítja meg őket.“ (Jelenések XXII5.) „És az Isten letöröl minden könnyhullatást az ö szemeikről; és a halál többé nem lészen, sem a keserűséggel való sírás, sem kiáltás, sem semmiféle fájdalom nem lészen többé“. (Jelenések XXI4.) És, aki a székben ül, így szól : „íme, mindeneket megújítok(Jelenések XXI5.) A böjti időszak küszöbén állunk. Krisztus most lép szenvedései útjára, magával hív bennünket is. Kövessük őt, zengedezzük vele együtt: íme, felmegyünk Jeruzsálembe!“ 116. _______ A haza földje. Elbeszélés. Irta : Novak Gyula. Ébredezett az erdő. A sudarták között az éj fekete manói bujkáltak még, de a fenyők hegyes csúcsa zölden vált le már az égboltozatról. Kelet felől a hegyormok fölött a hajnal bontogatta rózsapiros fátylát, jeléül annak, hogy a sziklás válaszfal mögött megkezdte már útját diadalszekerén a nap. A sejtelmes ígéret boldog biztonsággá válik: teljesül a csoda. A hóborított hegyek fölött arany sugárkéve hasítja az eget s meglebbentve az éj kékes fátylát, pirosra csókolja a karcsú bérceket. Fényes sugár játszi kedvében a magas fenyő törzsén lecsúszik s kerek arany foltokkal hinti be a mohát. Csillog a harmatcsepp, az áfonyabokor ezer apró bogara megélénkül, tolakozva dugja ki fejét a lapostetejű gombacsalád s a fenyőalkotta hűs templom visszhangzik az ébredező madarak csicsergésétől. Janó kiegyenesedik s feltekint az égre. Mintha a néma imádság könnyített volna lelkén, felsóhajt. Aztán hirtelen, mint tolvaj, ki fél, hogy rajtacsipik, körültekint s munkához lát. Könyörtelen késsel feltépi az erdő mohatakaróját s a vén fenyő ágas-bogas gyökerei közé az édes otthon földjébe mélyeszti kapáját. Kavicsrétegre talált s az erdő megrezzen az édes anyaföld elfojtott sikolyától : a fényes hátú gyík a harmatos bozótba menekül, elhallgat a csacska madár s barna mókus ágról- ágra szökken. Janó kapája felcsillog a napban. Lesújt vele s a kígyózó gyökér mentén omlik az erdő illatos földje. Még két három kapa-vágás s a zöld bársonytakarón meztelen fekete földhalom fekszik. Janó leguggolt becéző kézzel, mintha engesztelni akarná, morzsolhatja, simogatja a porhanyó földet, kavicsot, gyökeret kiválaszt belőle, majd előveszi a magával hozott zsákot s félig megtelíti földdel. Mégegyszer körülnéz, nem látta-e senki s aztán meghajlított térddel, vállán a teher, a hegylakók ruganyos lépteivel lehalad a lejtőn. Előtte fekszik a völgy a kora reggel pompájában. A zöld vetések között a kanyargó ut fehér szalagként kígyózik tova. Távolabb, mint szétszórt játékszerek, piciny falvak, köztük az ő otthona is. Ott a völgy torkolatánál, ahol domb-domb hátán emelkedik, alig látható füstoszlop jelzi a dübörgő szörny közeledtét, amelynek első érkezése óta úgy megváltozott ez a vidék. Minő csöndes, minő békés volt a hegyvidék a vasút kiépülte előtt. És ma? Idegen, vállalkozók teleszórták az erdőt cifra házakkal, ahol drága pénzért lakást, ellátást bérel a városi nép s letelepszik a vendégsereg !... Nyáron, a mezei munka idején a falusi népeket szolgálja, a legények nagy része fuvarból él, a poros országutat mérve rozoga kicsijával s a földet, az édes anyaföldet nincs aki megmunkálja. Aztán — az Isten tudja ki adta a példát — a kis falvakból egymásután elköltöztek a férfiak, a munkabíró elem. Hosszú útra szánták el magukat, itthagyták a kis tót HARANGSZÓ. faluban feleségeiket, kicsiny fiaikat, hogy messze-messze tengeren túl, idegen földrészen megszerezzék azt, amit megszerezni lehet. És az Amerikából küldött pénz megmételyezte az itthon maradottak lelkét. Mintha járványos betegség csirája ragadt volna rája: aki kezébe vette azt, áldozatul esett a kivándorlás epesztő vágyának. Kicsi gyermekek az ut porában játszodozva Amerikáról beszéltek s a serdülő suhanc tolni szeretné az idő kerekét, csakhogy túl legyen a katonasoron, azután ő is elmegy a tündérországba. A kivándorlók közül néhány visszatért, sok ott maradt, idegen világ, idegen szokások rabja lett. Ebben a környezetben nőtt fel Janó. Tíz esztendős volt, mikor apja, anyja a kis házat s az összekapargatott garasokat útiköltségre szánta. Ma is emlékében van az a nap, amelyen árvasága kezdődött. Tavasz volt, verőfényes, illatos tavasz. A hegyormokon csillogott a vakító hólepel, hűvös szelek jártak még ott a bérceken. Az édes melegítő napsugár végigcsókolgatta a rétet, ezrenyi apró virágot keltve életre. A sudár fenyők minden gályán friss zöld hajtás díszlett már s a hó-olvadástól duzzadt patak partján magas páfrányerdő közül nefelejtsek milliói mosolyogtak elé. Janó bekószálta az erdőt s mindennap új csodát fedezett fel benne. Álmodozó lelkét a hegyvidék minden szépsége megrettegtette, szerinte ilyen lehet a mennyei paradicsom és ilyen — Amerika. Hiszen erről az országról annyit hallott, oda vágyik a kis falu minden legénye. Szebb nem lehet, mint az erdő tavaszkor, csak gazdagabb. A kavics ott karbunkulus, a moha finom bársony, a harmat minden cseppje gyémánt s az országúton a szellő aranyport kerget. Csoda-e tehát, ha ennyi kincs után olyan sokan mennek oda — szép tündérországba ? 1 Janót meg sem lepte, olyan természetesnek látszott, mikor édes szülője el-elcsukló hangon mondta, J hogy holnap eljön érte az öreg Marinka s elviszi magához, mert apát, anyát Mirkó bátyja várja Amerikában. Janó ne búsuljon azért, legyen jó gyerek, hiszen kincset hoznak onnan nemsokára, szép házat építenek a régi helyett, úr lesz Janóból, gazdag úr. Kora reggel be is állított a szomszéd szekere, édes anyja utoljára kisöpörte a pitvart, levette a Luther- képet a falról s lelkére kötötte Janónak, hogy vigye el a Marinkához, 1Ö13. február 2.
