Harangszó, 1912-1913
1913-02-02 / 15. szám
kár ne essék benne. Az apja — Janó szemébe a férfias bátorság és bölcsesség megtestesülése — végigsimogatta a gyermek arcát, anyja sírva ölelte keblére, aztán kifordult a szekér az udvarból. Janó nekitámaszkodott a kerítésnek s némán nézett utána. Mikor aztán a kavargó porfelhő lassan-lassan eloszlott s a hosszú országút végén csak fekete pontnak látszott már a ■ szekér, nekivágott az erdpnek. Mintha ólmot öntöttek volna a lábába, alig bírta fölvonszolni magát s a torkát úgy fojtogatta valami. Arccal levetette magát a mohatakaróra. A lelkét olyan teher nyomta, mintha a hegycsúcsok leomlottak volna & betakarnák őt, mintha a halál ólálkodnék reá. Aztán lassan-lassan valami forró könnycsepp futott végig az arcán, egyik a másik után, bele a puha mohatakaróba . . . Azóta eltelt nyolc esztendő. Janóból nagy legény lett, egyenes délceg, mint az erdei fenyő. Dolgos két keze nem nyugodott s a munkában örömét lelte. A szíve pedig tele volt vággyal Amerika után. Számolta a napokat a katonaévek leteltéig, a boldog napig, mikor szabad lesz ő is, összekötheti kis batyuját s nekivághat a nagyvilágnak. Apja az utolsó években sokat irt, jól megy a dolga, pénzt is küldött haza Janónak meg a Marinkának s várta a fiát. Aztán egyszer csak elmaradt a levél, hónap múlt hónap után, hir nélkül. Janó egy őszi napon az utolsó vendégeket vitte a vasúthoz. Szakadt az eső napok óta, mintha siratná a haldokló természetet. Lent a kemény országúton nagy tócsákban áll a viz s a hegyek szürke álmos felhőkbe burkolództak. Janó kedvetlenül üldögélt a bakon s mereven nézte a baktató lovakat. Isten tudja miért, eszébe jutott az a nap, mikor elutaztak. Pedig nem emlékezteti rá semmi. Akkor tavasz volt, most ősz, szomorú, egyhangú napok. Borús a lelke is, maga sem tudja miért. Csigaléptekkel halad az idő, sok- esztendő múlik még, míg mehet — Amerikába. Pedig mióta rágódik lelkén a vágy ! Azóta hányán hagyták el a falut s ő hányat megirigyelt már! A jövő héten is hárman indulnak útnak, csak ő nem mehet. Szinte fellázad társa ellen. Az állomáshoz érve, egykedvűen letakarja a lovait. Hadd fújják ki magukat a szegény párák. Dübörögve fut be a vonat. Kevesen szállnak ki, a falu lakói közül valók, akiknek a városban dolguk akadt. Egy van köztük idegen, feketeruHás asszony. 1913 február 2. HARANGSZÓ. Öltözéke majdnem városias. Fején a fekete selyemkendő beárnyékolja arcát. Körülnéz s Janó kocsija felé tart. Csak nem fürdővendég ? — gondolja a legény. Az asszony szóba kezd, majd görcsösen kapja meg a legény karját: — Janó ! fiam !. .. Az anyja volt. Amint lehalad a lejtőn, az utolsó napokat újra átéli Janó. Az anyja itthon van s az apja ott nyugszik Amerika idegen földjében. Az asszony elmondta fiának, hogy apja belefáradt az élet küzdelmébe s mikor ágyba döntötte a betegség, nem lázadt fel a végzet ellen. Tudta, hogy ütött az óra s pihenni tér. És mégis, amit titkon viselt évek óta, a honvágy kitört belőle. Csak egyszer láthassa még a magyar bércek hófedte csúcsát, még egyszer a völgy hullámzó vetését s ha majd lehunyja szemét, hadd feküdjék a haza puha hantja alatt I Mert a hűden gyermek, aki elhagyja szülőanyját, ha előbb nem, a halál óráján elveszi méltó büntetését. Lelke visszavágyik az elhagyott hazába s a roskatag porhüvely idegenben fogva tartja mégis.-— Asszony — mondta az utolsó napon — ha nem leszek többé, eredj haza. Mondd meg a fiadnak, hogy nincs az a kincs, amelyért érdemes elhagyni a hazát. A boldogságot ne keresse idegenben, nem adja meg azt semmi más, mint a kötelesség hű teljesítése az Isten, az emberek s a haza iránt. A becsületes törekvés öntudata az a kincs, amelyet keresnünk kell, mert megelégedést csak az nyújt egyedül. Mondd meg neki, hogy egy maroknyi hazai földért, amellyel összevegyül majd porladozó testem, odaadnám most mindenemet. Janó megfogadta a tanácsot. A kivándorlás vágyát elfojtja majd szívében. Itt marad a szü;ő hazában a magyar bércek tövében s artának verejtékével megkeresi kenyerét. Sietve halad a falu felé. Magasan áll a nap s a Misa sógor ma indul útnak. Vele megy a leánya is, Janó gyermekkori játszótársa, Hanka. Becsületes jószívű leányka. Annak elmondja titkos tervét, mit férfinak bevallani nem merne. Visszaidézi apja utolsó szavait: „Egy maroknyi hazai földért, amellyel összevegyül majd porladozó testem, odaadnám most mindenemet 1“ Hanka elviszi majd apja sírjára, koszorú helyett a hazai erdő illatos földjét. 117 Az idegen földben pihenőnek könnyebb lesz ez a hant. És Janó felemeli lehorgasztott fejét. Mintha ilyen szépnek sohasem látta volna még ezt a tájat, lelke gyönyörűséggel telik meg. Megdobban a szíve, megérzi, hogy szereti ezt a hazát, amelyet könnyelműen elhagyni készült. Igazat mondott atyja: — Nincs az a kincs, amelyért érdemes volna elhagyni a hazát. A családi nevelésről. Irta : Horváth János. Megdönthetetlen igazság, hogy a nevelés tesz valamely népet erkölcsössé vagy erkölcstelenné aszerint, amint a nevelés maga is erkölcsös vagy erkölcstelen alapon áll. Az erkölcs biztosítja valamely nemzetnek nemcsak fennmaradását, hanem egyre fokozódó fejlődését, hatalmát, viszont az erkölcstelenség megdönt bármely hatalmat, megsemmisít országokat, népeket. Mert uralkodik és uralkodni fog örökké az emberiség életében azon általános törvény, melyet a költő imígy fejez ki: „Minden ország támasz«, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha elvész, Róma ledől s rabigába görbéd.* Igen, Rómának, a letűnt hatalmas világbirodalomnak története leginkább beigazolta, hogy az erkölcs mily magasra emelhet és az erkölcstelenség mily mélyre sülyeszthet nemcsak egyes embert, de egy egész nemzetet is. Míg Róma erkölcsi alapon, az ősi erkölcs alapján állott, addig szellemileg gyarapodott; de midőn az erkölcsi alapról letért, nagy anycgi hatalma dacára is hanyatlásnak indult, mígnem teljesen elpusztult. Tehát az erkölcs azon biztos alap, melyre államnak, nemzetnek támaszkodni kell. Ezt a biztos alapot azonban csak erkölcsös neveléssel vethetjük meg. S minthogy a nevelésben az iskolán kívül a szülőknek is részt kell venni s az iskola munkája a nevelésben csak akkor eredményes, ha azt a család folyton támogatja, ezért óhajtok röviden foglalkozni a családi neveléssel, megismertetve főbb vonásaiban a régi római családi jellegű nevelést is. A régi római jellemnek egyik fővonása a családiasság volt s a régi római nevelés is családi jelleget öltött. A család volt a gyermek nevelője, az atya a fiúk, az anya a leányok nevelője. A nevelés célja tisztán gya-
