Harangszó, 1911-1912
1912-01-14 / 12. szám
Ix. évfolyam. lölő. január 14. lá-ik szán). V A 1*1* & & O & sr É E» I- A P. A „Luther Társaság“ hivatalos lapja. Megjelenik novembertől lebrnárlg minden vasárnap, márcinstöl októberlo minden második vasárnap. Kiadja a dunántúli egyházker. evangéliumi egyesület. Szerkeszti K A P I BÉLA ev. lelkész. Előfizetés! ára egész évre közvetlen küldéssel 2 korona 50 fillér, csoportos küldéssel 2 korona. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére Körmendre (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is. Naplómból Lipcse, 1911. május. Berregő, zakatoló gép előtt állok. Azt mondják, embert eszik! Azt mondják, hogy ez kineveti, megelőzi még a gyors léptekkel előrehaladó technikának merész röptű gépmadarát is; azt mondják, ez egyszerre 40—50 esztendő emlékén száguld végig s amit a föld, — a biztos kezű természet — hosszú éveken keresztül oly lassan, oly hátborzongató módon végez, ez pár pillanat alatt gyorsan, tökéletesen és tisztán végzi el. Gép, mely sohasem termel, csak fogyaszt. Nemcsak kőszenet... 1 Azt is ! Hanem hozzá még az Isten szent keze által alkotott, általunk a teremtés remekének tartott emberi testet, azután meg mennyi célt, számítást, vágyat, óhajt ?!... De hát vájjon mi ez ? Sokat olvastam a halotthamvasz- tásról; sokat hallottam magasztalni is, ócsárolni is, azért hát, hogy itt az őshazájában, Németországban járok, megnézem, vájjon rászolgált-e arra a sok-sok dicséretre, melyet idehaza néha olvashatni róla, vagy csakugyan olyan megvetésre méltó, m'nt mások mondják ?'! S éppen szerencsém volt! Hogy a híres lipcsei „Népcsala-emlék“ közelében sétálunk, egyszerre csak hosz- szú kocsisor robog el mellettünk, mely a közelben levő krematórium (halotthamvasztó kemence) felé tart. Mi is követjük, — visz bennünket a kíváncsiság, vagy mi! Hanem itt fel sem tűnik. Egy-egy járókelő odapillant a kocsiban ülő szomorú, kisirt szemű halottastelekre, azután megy dolga után; hívja az élet... a megélhetés ... a munka! Pár perc múlva csinos, 40—50 ember számára készült, ízléssel berendezett kápolnában állunk. Előttünk a szomorú ravatal, rajta a halál prédája, a kiszenvedett ember, egy 19 éves fiatal munkás élettelen teste. A gyászszertartás a szokásos temetéshez hasonló. Elhangzik a halotti ének, mely itt talán még szomorúbban, még bánatosabban száll tova, mint az isten szabad ege alatt ... majd rövid beszédet és imát mond a pap, aztán kiviszik a koporsót egy mellékajtón, ki oda a modern enyészet ölére . .. s pár perc múlva átadja a masiniszta az elhunytnak hamvait hozzátartozóinak egy erre a célra szolgáló hamvvederben, hogy a bánatos szív efelett sírja ki magát és a fájdalom ebben keressen enyhülést, feledést. S amint a szomorú gyászmenet hazafelé tart, amint az a nagy vaskapu tompa dübörgéssel becsapódik utánunk — szótlanul, elgondolkozva haladunk egymás mellett mindnyájan. Nem tudom, a többiek mit gondoltak, csak sejtem. De én haza gondoltam. Haza, ide a mi kakukfű- vel benőtt, akáccal kerített, megvasalt fejfás temetőnkbe, ahol talán épen akkor temettek egy övéihez megtért vándort. Képzeletben én is ott voltam ; ott álltam a nyitott sír előtt s még most is hallom a fülembe csapódott éneket: „Jer, temessük el a testet, melyen a halál erőt vett; De .majd a végitéletre, feltámad örök életre. lm, ami földből vétetett, vi- szontag földdé, porrá lett; De a földből feltámasztja az Ur hatalmas szózatja, Jer hagyjuk őt itt aludni Krisztus Jézusban nyugodni . . . “ s ha akkor hirtelen végrendeletet tehettem volna, bizonyosan igy szólna annak első pontja: Legutolsó kívánságom és leghőbb vágyam, hogy ha magához szólít végetlen kegyelméből az Úr, ne úgy égessék el testemet, hanem adják vissza a földnek, amelyből vétetett; engedjenek csendes nyugo- vást, békés pihenést lenn a hant alatt, ahova nem hallik el a világ zaja, ahol nem fáj semmi, ahol oly szomorúan hajtják le fejüket a virágok, amelynek árnyas csendjében oly nagy időt befut a képzelet ...
