Harangszó, 1911-1912
1912-01-07 / 11. szám
86 HARANGSZÓ. 1912. január 7. hogy a pogányokhoz is küldje el országát és higyjük el, hogy ez imádságunk kedvesebb illatú áldozat lesz, mint volt a régieknél a füstölgő tömjén-áldozat. És adjunk aranyat is; kiki az ő tehetsége szerint adjon, habár csak filléreket adhat is, mert Isten kezében a kicsiny adomány is megsokasodik és valóban arannyá változik, és terjed általa az Ister országa, a föld minden határain. A paci. Irta: Csite Károly. Zsuzsa néni kendert tilolt a pitvarban. S amint legjobban csapkodta a marka köré csavart, kitilolt kendersörényt a tiló lábához, az udvaron futkosó malaca hátulról erősen megrángatta szoknyáját. — Adta hitvány malaca, nem takarodsz innét! — kergette el maga mellől Zsuzsa néni a kis jószágot s tilolt tovább. Ámde ötször sem ütötte le a tilófát, ismét szoknyájába fogózott valaki. — Ejnye, haszontalan portéka, már megint itt vagy ! No várj, mindjárt megtisztellek ezzel a seprűvel... Vagy úgy, te vagy itt Gyurica ? 1 No, mi baj ? Miért fogózkodol a szoknyámba ? — Jóska meg akart verni az utcán ; — panaszkodott a csöppség. — Mondd meg neki, hogy hátra kötöm a sarkát, ha nem marad veszteg. Most pedig ereszd el a szoknyámat. Vigyázz a kis cocára, hogy ki ne menjen az utcára. — Éhes vagyok néni, adjon kenyeret 1 — rukkolt elő erre Gyurica a tulajdonképpeni bajával. — Micsoda, már éhes vagy ? Hisz’ imént ettél ebédet. Hadd lám, igazat mondtál-e ? Tartsd a fejedet, megkopogtatom ! — kötekedett vele Zsuzsa néni. A csöppség tartotta is fejét, s Zsuzsa néni egypárszor fejére kopantotta mutatóujját: — Hohó, még kemény a fejed, nem vagy éhes, galambom! Gyuricát nem nyugtatta meg a néni tapasztalata: — Azért éhes vagyok! — mondta szinte nyöszörögve. — No, akkor várj egy kicsit. Mindjárt bevégzem a tilolást. Beteg édesanyádat is meg kell néznem, hogy van a szobában ? Akkor kapsz kakastejjel sütött vakarcsot. Eredj, kergesd el addig a kis cocát az eperfától, hogy ne túrja ki a tövét. Gyurica a kis malac után iramodott s elkergette az eperfától. S aztán ismét kisompolygott az utcára. Azonban nem sokáig maradt kint. Keserves sírással jött vissza. — No, mi baj, ki bántott, kis vitézem ? — kérdezte tőle Zsuzsa néni, befejezve a tilolást. — Jóska azt mondta, hogy édesanyám meghal, — hüpögte a kicsike. — Ne sírj, kis fiam, — szólt Zsuzsa néni saját könnyes szemét törül- getve, — nem hal meg édesanyád. Jó az Isten: meggyógyítja. Jer, most kapsz kenyeret. Kocsi állt meg házuk előtt, melyről a városból hozott orvos szállt le. Kocsis mellől, a bakról pedig Gyurica édesapja ugrott le. Gyurica lelkendezve szaladt édesapja elébe, aki zsebéből egy darab bábsüteményt és egy kis falovacskát húzott elő s fiának nyújtotta. Fickándozott örömében a csöppség. Zsuzsa nénihez szaladt. — Nézze néni 1 pacim van és cukros süteményem is. Édesapám hozta városból. — Tyü ha, te gyermek, boldogabb vagy most, mint egy király 1 Aztán melyiket adod nekem: a pacit-e, vagy a süteményt ? — kérdezte tőle Zsuzsa néni. Fogas kérdés volt. Gyurica nem tudott telelni rá. Elsompolygott az eperfa alá. Ott majszolta a süteményt, igaz, hogy a kis paciját is megkínálta vele, de minthogy az nem szeret olyasfélét, neki maradt mind. S ő el is fogyasztotta. Visszatipegett akkor a nénihez, aki árra már az orvossal jött ki a szobából. — Néni, adjon a kis pacinak tejet I A sütemény nem kellett neki — kérlelte Zsuzsa nénit. Zsuzsa néni azonban nem hallotta Gyurica szavait. Az orvossal beszélt s azt kérdezte búcsúzóul tőle: — Mondja, galambom doktor úr, meggyógyul-e a szegény fiatal asz- szony ? Szakasztott úgy van, mint az én megboldogult leányom volt. Azon biz’ nem segítettek az orvosok sem. — Bizzunk a jó Istenben. Ő segíthet ; — válaszolt az orvos. Gyurica szeme ismét könnybe borúit. Kis szívecskéje érezte, hogy súlyos beteg édesanyjáról beszélnek s eszébe jutott a rossz Jóska szava, hogy meghal az ő anyukaja. A szoba felé indul, hol édesanyja fekszik. Édesapja gondterhes fővel a beteg ágya mellett ül, amint belép az ajtón. — Édesapám 1 — szól lelkes szavakkal a csöppség. — Hol lakik a jó Istenke ?... Neki adom a pacimat, hogy gyógyítsa meg édesanyámat!... ... A nagybeteg édesanya arcán boldog mosoly jelenik meg. Valami csodás megkönnyebbülést érez . . . A mindenütt jelenlevő, mindenható Isten gyógyító lehelletét érezte, akinek egyik legkisebb, ártatlan lelkű szolgája legnagyobb kincsét ajánlotta fel áldozatul az ő meggyógyulásáért. A nö és a vallásosság. Irta: Farkas Elemérné. Ií. Mikor a gyermek már felserdül, a jó anyán mindig nagyobb a felelősség terhe. — Gyermeke ekkor már nem marad meg a családi kör szűk korlátái közt, ezer csábbal hívja, vonja őt magához a világ, az élet. Mint mikor a gyenge fejlődő plántát a gyomok elnyomással fenyegetik, ha a gondos kertész ki nem írtja azt ideje korán, úgy a vallásosság s a nemes érzések szép virágait is elnyo- ' mással fenyegetik az ifjak szívében a mindent lábbal tapodó nyegleség, fennhéjázás. A gyermek ilyenkor a leghajlandóbb arra, hogy elszakadjon mindentől mi szép, mi jó, mi nemes, hogy megtagadja családját, még az Istent is. Jobban vonzzák őt a világias mulatozások, mint a család a maga szere- tetével, mint a templom lélekemelő énekével, imáival s az Istennek igéjével. — Tiszteletlenné válik feljebbvalóival szemben s eldurvult lelke nem retten vissza még attól sem, hogy szitok s átok közben vegye ajakára annak a végtelen irgalmu s kegyelmű Istennek szent nevét, kitől alá száll minden jó adomány és tökéletes ajándék. S ha nincs kar, mely őt visszatartsa, odarohan önfeledetten a vétek és a bűn undok posványába s abba tapodja bele lelke tisztaságának s ártatlanságának koronáját. A jó, a vallásos édesanya ekkor mig egyfelül nap-nap után figyelmezteti gyermekét az írás e szép szavaival a felelősségre : „örvendezz ifjú a te ifjúságodban, vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, de ne feledd, hogy egykor az Ur számadásra von“, addig másfelől szelíd leikével, kérő s esdeklő szavaival, ha kell feddéssel, dorgálással is oda hat, hogy megmaradjon az igazság, az erény ösvényén, hogy félje, imádja az Istent, hogy ne hoz-