Harangszó, 1911-1912
1912-01-07 / 11. szám
1912. január 7. zon szégyent az anyja fejére, ne váljon gyalázatára a családnak s a hajléknak, melynek falai között bölcsője ringott. — Serkenti, buzdítja őt, hogy tiszteljen s becsüljön meg mindenkit, szegényt s gazdagot egyiránt, mert tiszteletet s becsülést így biztosít magának. A vallás szeretetét, az állhatatosságot az erény mellett, a vágyat a szent hely, az Istenháza, a templom után, csak az az anya olthatja gyermeke szívébe, aki otthon családi szentélyében buzgó éneklés és imádkozás által szolgai az Urnák, aki a tiszta erkölcsben példányképül szolgálhat, s aki maga is vallja nemcsak szóval, de tettel is: „Uram szeretem a te házadban való lakásomat és a te dicsőséged hajlékának helyét, mert jobb én nékem egy nap a te pitva- ridban, mintsem másutt ezer.“ Mikor még én gyermek, később felserdült hajadon voltam, az én drága jó szüleim egy igen szép szokást gyakoroltak családi körünkben. — Minden vasárnap és ünnepnap előestéjén összegyülekeztünk a nagy ebédlő asztal körül. Nagy asztal kellett, mert 12-en ültük azt körül. — Őszfürtü nagyanyám, a munkában soha el nem táradó jó édesatyám, a mi éltünknek őrzőangyala az én áldott lelkű jó anyám és kilenc kisebb, nagyobb testvér. Jó atyám elővette a bibliát. Nem szégveltük a Krisztus evangéliumát. Ő olvasta és mi áhítattal hallgattuk. Előkerült az énekeskönyv is s mi örömmel, áhítatos szívvel zengtük szegény szenvedő anyám után az ő kedvenc énekét: „Jövel szent lélek Ur Isten“ vagy „Majd ha a halál éjében édesdeden szunnyadok.“ Ott szunnyadsz már áldott édesanyám és én néma könnyel szememben merengek el gyermekkoróm eme szép emlékeinél 1... „Megviselt az élet gondja, szenvedése, De örökké él szívemben ez órák emléke!“ S emlékezem mily édes nyugalommal hajtottuk le fejünket álomra, elmondván még előbb egy néhány szép imát, mit hol bátyám, hol én olvastunk fel a jó öreg: „Szikszay“- ból vagy a Székács-féle szép imakönyvből. Emlékezem... s mily jól esik visszaemlékeznem, hogy sokszor, mikor az igazak álmát álmodva én már egyik oldalamról a másikra fordultam sarog- lyás kis ágyamban, mintha álmomban hallottam volna, erős férfi hang éneket zengett: „Légy csendes szívvel, HARANGSZÓ. légy békével“ hangzott ki a néma éjszakába. — A munka terhét hordozó, a kilenc gyermeke jólétéért fáradozó édesatyám énekelte ezt a szép éneket s bizonyára megnyugodott érettünk aggódó szíve s édessé lett éji álma. Óh mondjátok ti keresztyén nők és édesanyák, nem volna lehetséges ezt az elhagyott szép szokást újból meghonosítanunk családi köreinkben? — Mennyivel kevesebb panasz hang- zanék, mennyivel kevesebb könny hullana, ha gyermekeinket ahelyett, hogy a maguk szabadjára eresztjük, rossz társaságokban időzni hagyjuk, magunk köré gyűjtenénk s a házi istentiszteleteken is szíveiket nemes- bítenénk, lelkeiket művelnénk, erkölcseiket szelídítenénk s így életüket megszentelni törekednénk ? Oh bizonyára nincs ebben semmi lehetetlen. — Csak kényelem szerzetünkről kell lemondanunk. — Csak komolyan kell vennünk azt a szent feladatot, melyre a nagy Isten elhívott bennünket, mikor anyákká tett. — Csak azt nem szabad felejtenünk, hogy mindez anyai szíveink féltett kincsei gyermekeink földi boldogságáért s égi üdvösségéért történik I (Folytatjuk.) Hullámzó Balaton tetején ... Irta: Fenyves Ede. A hasznavehetlen, korhadásnak indult csónakok, , lélekvesztők évekig is ott hevernek a vízparton, vagy a nádbozdt közé szorulva, mig lassan- kint egészen elernyednek s a szétváló deszkaroncsokat a hullámverés átsodorja a túlsó partra és ott felszedik tüzelőnek. Az elmúlt nyáron történt, hogy T. G. református lelkésztestvérünk tizenöt éves tanuló fia egy ily veszendőbe menő csónakra bukkant. Kedve kerekedett rá, hátha a kopott járművet még használhatóvá lehetne tenni. Milyen gyönyörű mulatság lenne, rajta ringatódzani a szelíden hullámzó habok felett. Nagy titokban hozzáfogott a kita- tarozasához; előkerült fűrész, sze- kerce, kalapács, néhány marék szeg és azután egy hajóács leleményességével kipótolja a hiányosságokat. A hézagokat, nyílásokat deszkaszilánkokkal, kóccal, ronggyal tömködte be s így az alkalmatosság úgy a mennyire vízállóvá lett. De még igy is kétoldalt a felső párkánydeszka hiányzott s itt a csónak csak pár 87. ujjnyival volt magasabb a vizszint- jénél, orra és fara magasabban állott a víz felett. Úgy ahogy készen volt a rozoga jármű egy kis vizi kirándulásra. Egy szép napon rá került erre is a sor. A fiú magával vitte hét éves testvérkéjét is. Leszaladtak atyjuknak nem messze levő szőlőjétől a vízpartra. A közeli réten akadt egy elvetett petrencerud, ennek segélyével kitaszigálták a csónakot a nádasból a nyílt vízre s megkezdődött a víg csónakázás, de evező és kormány nélkül. Csendesen himbálódzott a csónak a nyugodt vizen s a gyermekek egész gyönyörtelten engedték át magukat a kedves élvezetnek. Ez idő alatt a dologról mit sem sejtő apa fent a szőlőben foglalatoskodott. Egy különös játéka a természetnek, hogy a Balaton vize teljes szélcsendben is hirtelen, váratlanul hullámzásnak indul. A szeszélyes tó nyugodt felszíne háborogni kezd, sima tükre fodrozódik, a felborzoló- dott taréjos hullámgyürük mind szélesebb köröket rajzolnak, a hullámárkok mélyebbekké válnak, de ekkor már a levegő is mozgásban van; váltakozó fuvallatok jönnek, a szélmenyasszony táncra perdül s magával ragadja az ágaskodó hullámokat. Most a kavargó szél irányt vesz, szi- lajul kergeti maga előtt az összetorlódó hullámokat, taszítja egyiket a másik fölé. Sivít, zúg, bömböl az orkán: itt a félelmetes vihar egész borzadályával. így történt ez most is. A gyermekek egy ideig vigan himbálództak, egyszerre táncolni kezdett alattuk a csónak, de gyermekésszel nem tudták felfogni a közelgő veszedelmet. A hullámverés egyre fokozódott s taszította befelé a gyenge járművet, a hajófenék eresztékei tágulni kezdettek s beszivárgott a viz a lábuk alatt. Az eddig bátor hajósok most sze- pegni kezdtek, hajójukat a szél ellenében visszairányítani nem tudták, kiugraniok a már mély vízbe nem lehetett, a nagyobbik úszással talán partra vergődhetett volna, de mi lesz akkor a kisebbikkel ? Percről-percre fokozódott a vihar, a csónakot ide- oda kapkodta a hullám, táncolt, bukott előre-hátra a hullámhegyeken, völgyeken. Félelem, kétségbeesés fogta el a kicsinyeket. Mi lesz velük? Menthetetlenül elvesznek. A vihar teljes erejével dühöngött s ők már bent a magas vizen hánykolódtak. Nincs
