Harangszó, 1911-1912
1912-10-13 / 35. szám
1912. október 13. HARANGSZÓ 283 iskola“ ........ Mintha a rabnak azt m ondanák: „Nyitva a börtönöd ajtaja, szabad vagy ! “ Ilyen formán hangzott először ez a pár szó a legtöbb kis diák fülébe. Különösen a keményebb fejű, játékos kedvű gyerekek örvendeztek nagyban. Milyen pompás lesz künn a nagyréten végigjátszani ezt a szép tavaszi napot! De, mi tagadás, bizony még a jobb tanulók is örültek a szabadságnak, nekik is jól esik egy kis pihenés. Csakhogy nem sokáig tartott az örömük. — Csöndesen legyetek — szólt a zajongókra Julcsa kisasszony — az édesatyám, a tanító uratok beteg... nagyon beteg.... talán meg sem gyógyul többé.... Mint imádság alatt a templomban, olyan csöndesség lett most egyszerre a gyermekek között. Már senki sem örült a szabadságnak, amit csak azért kaptak, mert az ő szeretett, jó tanító uruk beteg.... Nagyon beteg.... talán meg sem gyógyul. .. Lecsüggesztett fejjel, szomorúan ballagtak hazafelé, hogy elmondják otthon szülőiknek a szomorú hirt. Az öregek között sem volt senki, aki megilleíődött szívvel ne értesült volna a jó Kardos Gábor (igy hívták a tanítót) betegségéről. A derék férfiút az egész falu becsülte, szerette és Kardos Gábor méltó is volt erre a becsülésre, szeretetre. * Régen volt már, körülbelül negyven éve, mikor egyenesen a kollégiumból a faluba került tanítónak. Papja nem volt az egyháznak, mert Kisbérek csak filiája a szomszédos Nagybereknek s igy az isteni tiszteletet is Kardos Gábor végezte. Csekély fizetéséből, kivált mikor a jó Isten már szép családdal is megáldotta, bizonybizony csak nehezen, szakadatlan munkája árán tudott megélni. De ő nem az az ember volt, aki visszariadt volna a munkától. Sőt kettőzött 1 erővel dolgozott. Télen át tanított, nyáron pedig megfogta az eke szarvát és nemcsak a belső, hanem a külső munkában is jó példával járt a falu népe előtt. , De meg is látszott ám a keze nyoma mindenfelé! Amellett, hogy a maga kis gazdaságát példás rendben vezette, a gyermekekből tisztességtudó, szorgalmas, dolgos és vallásos embereket nevelt. Nemcsak a betűvetés tudományába vezette be kis tanítványait, hanem az okos gazdálkodás mesterségét is megismertette velük. A templom körül elterülő nagy puszta térséget, ahol azelőtt csak bogáncskóró nőtt, gyönyörű faiskolává alakította át. Ott tanítgatta a gyermekeket arra, hogyan kell fát ültetni, nevelni, szemezni, ójtani. Aki hozzá fordult, mindenkinek ingyen adott csemetéket, ojtvá- nyokat a faiskolából. Buzdította a gazdákat gyümölcstermesztésre. Rövid idő múlva örömmel látta, hogy a faluban mindenfelé szép gyümölcsös-kertek keletkeztek, amelyek bőven jutalmazzák majd a rájuk fordított fáradságot. A községben Olvasó-kört is alapított, a hová a hosszú téli estéken összegyűjtötte az embereket, hogy ott hasznos beszélgetéssel, jó könyvek és újságok olvasásával töltsék az időt. Ilyen módon a kisberekiek lassanként elszoktak a pénzt, időt és egészséget rabló kocsmázástól, ami már annyi falú népét veszedelembe és pusztulásba döntötte. De a dolgos két kezén és áldott jó szivén kívül még egy olyan tulajdonsága is volt a kisbereki tanítónak, amiért nem kevésbbé szerette és becsülte őt a falú népe. Gyönyörű érces, erősen csengő hangja volt Kardos Gábornak. Már a főiskolában is nevezetes volt a szép hangjáról. Mindig ő volt az ifjúsági énekkar vezetője. Mikor vasárnaponként buzgó szívvel rákezdte a zsoltárt, úgy zengett tőle a kisbereki templom, mintha a leghatalmasabb orgona búgott volna benne. De nincs is olyan szépen szóló orgona-szó a világon, mint a szép emberi hang, mert ez a szivből fakad, a buzgó, meleg, hivő szivből és a szivekhez szól . . . Hej, sok-sok könnyet facsart ki a szemekből az a szívhez szóló meleg hang és sok-sok elkérgesedett lelkű, megtévelyedett, hitetlen embert hivott vissza a bűn ösvényéről a becsület útjára 1 Sokan, akik azelőtt feléje sem néztek a templomnak, most csak azért is szorgalmasan eljártak, hogy a tanító uruk szép szavát hallhassák. Nincs is szebb dolog a szép énekszónál. Hát még, ha az a mi édes magyar nyelvünkön zeng, amelynél zengzetesebb nyelv kerek e földön nincsen. Belopózik a szivünkbe, megremegteti minden húrját . . . fölemeli a jó Istenhez. Aki az éneket szereti, sohasem lehet az tossz ember. Hire is ment hamarosan a kisbereki tanítónak s gyönyörű hangjának mesz- sze vidékre. Hívták is mindenfelé, sokkal nagyobb fizetésre, de ő nem fogadta el a meghívást. Ott maradt hűségesen az ő szerény kis eklézsiájában Kisbérekben. „Engem az én Uram ide rendelt ifjúkoromban — szokta mondogatni — már el sem is megyek innen, ameddig Ő el nem hív . . . “ És az Ur megáldotta az ő hűséges szolgájának munkáját. Kis gazdasága egyre növekedett, gyarapodott. Nagy része volt ebben derék jó feleségének is, aki valóságos jobb keze volt Kardos Gábornak. Most már nem kellett a csekély tanítói fizetésből nyomo- rogniok. Maguknak is volt egy kis földjük, szőlőjük, amelynek jövedelméből szépen megélt a kis család. Két kis leányuk, Mariska és Juliska is felserdült és boldogságuk ege mindjobban kiderült. De haj, úgy van az már, hogy a derűre rendesen el szokott következni a ború . . . Kardos Gáborékat sem kímélte meg a sors kegyetlen vasvesszője, lecsapott rájuk zordul, hirtelen. Mint pusztító zivatar jöttén a nyári ég, úgy elborúlt egyszerre az ő boldogságuk is. Egy szomorú napon bekopogtatott a halál a kisbereki csendes tanítólak ajtaján és letörte, elrabolta a ház egyik viruló rózsáját, Mariskát . . . „Az Ur adta, az Ur el is vette -— áldott legyen az ő szent neve“ — vigasztalta az írás szavaival az erőshitű apa zokogó kedveseit, de a szegény édesanyát annyira megtörte szeretett leányának halála, hogy rövid idő múlva ő is elköltözött utána a kisbereki akácfás temetőbe . . . Most már csak ketten maradtak. Juliska, mintha csak megboldogúlt édesanyja és nénje lelkét is örökölte volna, ezután háromszoros szeretettel és gyengédséggel csüggött szegény öreg édesatyján, akit szintén nagyon megtört a kettős veszteség. Hiába igyekezett eltitkolni fájdalmát, Juliska belé látott a leikébe, olvasott a gondolatában. Ha gyengélkedett — és ez mind gyakrabban fordult elő — nem eresztette az iskolába, hanem ő maga ment be helyette tanítani. A mogyorófa pálcának persze, az ő kezében sohasem akadt dolga. Szeretettel, gyengédséggel regulázta a rakoncátlankodókat. Szerették is a gyerekek a jó „Julcsa kisassszonyt*, tűzbe, vízbe mentek volna érte és úgy hallgattak a szavára, mint a parancsolatra. Az iskolán kívül is átvette édesatyja tisztét és mindenütt áldás fakadt a k«*:e nyomában. Jól ösmerte a falu apraját-öregjét,
