Harangszó, 1911-1912
1911-11-12 / 3. szám
1911- november 12. HARANGSZÓ. 21. zukban hozza vele szembe az első ellenséget, kivel amúgy igazában elbánnia kellene. De atyjának nyugodt arca és csendes szava lecsillapítják feszült idegeit s bírókra kész karjait. Nem félelmetes ellenség, vendég és bizalmas barát az, aki most itt van, neki a vallásbeli közösség rokonérzése s a hasonló családi kötelékek biztosítanak menhelyet, igy hát Jenő is csakhamar a társalgásba vegyül s pár perc alatt a két fiatal ember között az apa jóváhagyó fej- bólintása mellett a barátság parolája csattan el. A derűt és kedélyes hangulatot még inkább emeli a jóízű vacsora, mit a ház kisasszonya, Erzsiké, szeretetreméltó szívességgel és bájos kedvességgel tálal fel. Az elköltött estebéd után még sokáig együtt maradt a kis társaság fesztelen jó kedv és játszi évődés között teltek el az órák s azután kiki nyugalomra tért. * * * Ha szereti a fűszál a gyöngyöző harmatot, a napforgó a csillogó nap- sugárt, a rózsa a hajnal bíboros ölelését, miért ne szabadna két ifjú szempár sugarának is találkoznia? Találkoztak is a Gusztáv es Erzsiké szemeinek tükörében. És a két sugár mélyre lehatott, le egészen a szívig, be abba a kis titkos kamrába, ahol egy parányi szikra olyan köny- nyen, olyan hamar gyújtó lángot fog... Eh, semmi, a katonaszív, ha bájos virágot lát mindjárt lobbot vet; eh, semmi, a leányszív ha deli katonát lát mindjárt ég és hévül. Másnap hajnalban, mikor az indulásra fújtak, a tornácon csak Jenő maga búcsúzott Rabertől s igy szólt: — Isten veled, bajtárs, mától fogva én honvéd vagyok, e percben még jóbarátok, de a csatamezőn egymással szemben ellenségek vagyunk. Te harcolsz elnyomóinkért, én küzdők mindkettőnk hazájáért, ha netán fegyveres kézzel szembe találkoznánk, megismerjük ám egymást, akkor mérjük össze fegyvereinket s egyikőnk se adjon pardont. Isten veled! Kezet szorítottak és elváltak. Erzsiké az ablaktáblák eresztékén kandikált az elvonuló csapat után s látta a délceg hadnagyot százada elén tovalépdelni. Fázósan húzta össze keblén éjjeli köntösét s mintha egy kis vízcsepp jelent volna meg szempilláin, mely oly forró volt, úgy egetett, mikor kicsi kezével letörülte azt. Az öreg tisztelendő úr a reggeli könyörgésen buzgó imádságot re- begett a haza oltalmáért, kérte a népek Atyját, a magyarok Istenét, szabadítaná meg a drága hazát az ellenség kegyetlen dulásától s igazságos keze vesztené el azt mind egy szálig, miképen egykor Fáráó seregét a vörös tengerben. De a végén gondolatban mégis hozzátette: egynek Uram azonban mégis kegyelmeznél meg. * # * Zordon, kemény tél jött, a vizeket vastag jégpáncél takarta s embermagasságú hó borította az alföld síkjait s a Kárpátok ormait. A véres mérkőzés azért szünet nélkül tartott, ma itt, holnap amott festette szép pirosra az embervér a csonttá fagyott havat. Mindenfelé szorongatta az ellenség a szétszórt magyar csapatokat. A fővezér számottevő serege is egyre hátrált, három oldalról nyomatva beszorították azt a Kárpátok szakadékai közé : olyan kelepce, melyből nincsen menekvés. A hazaszeretet és kétség- beesés mégis csodát művelt. Kettő között volt választás: vagy a megadás az ellenség előtt, vagy megpróbálni az emberfelettit, felhágni a felhőkbe vesző sziklaormokon, fel- kuszni meredek bércfalakon a Sturec hegy tetejére. A hegy lábánál a fővezér poroszkáló paripáját táncoltatva, mutatott felfelé s kiadta a parancsot: előre, indulj I. .. — Huh, de hideg van, testvér, megfagyunk I — Ha Isten nem irgalmaz, mind egy szálig elveszünk I Ily szó járt szájról-szájra az eddig is már elcsigázott hadsorok között. A cingár honvédlegény fázósan húzta össze magát vékony köpenyében, vállára kapta fegyverét s elszántan, kipirult orcával törtetett a derékig érő hóban fel a hegy felé. Szabadulás, vagy halál várakozik-e ott reá, sen- kisem tudta. A tanulatlan honvéd- újoncok a hadászatban páratlanul álló merész vállalkozást szerencsésen oldották meg. Mérhetetlen fáradalmak után feljutottak a hegytetőre s onnét le a hágó túlsó oldalára. Szájatátva nézte az ellenség a honvédek futását, nem: — hősi kalandját, mit nem mert az utánuk csinálni. Ott volt Boronkay Jenő is s zászló- aljánál tanúsított ügyességéért, merész, de higgadt szolgálataiért hadnagyi ranggal jutalmazta őt a fővezér. Alig pihenték ki fáradtságukat a kimerült honvédek, mentek tovább; egyenesen az ellenségre, az most szemben állott velük s nem hátuk mögött. Megint egy nagy hegy állott előttük s az út épen azon kanyargóit fel; valami húsz fordulóval kígyózott az jobbra s balra, míg a hegy gerincére ért. Oda pedig még ma fel kell jutnia a honvédnek, ha törik, ha szakad. Úgy ám, de a hegy oldalt nem csak a hó takarta, hanem minden zegzugos forduló jól meg volt rakva elszánt ellenséggel is. No fiuk, itt megint meleg lesz gondolta magában Jenő, mikor a támadást megkezdő első ágyúszó el- bődült s megkezdődött a szörnyű haláltánc. Sűrű, nagy pelyhekben esett a hó, pár lépésnyire is alig lehetett látni. Tömött sorokban tolakodtak felfelé a támadó hadoszlopok, lent dörögtek az ágyúk s a golyók csattogva ütőd- tek a sziklafalakhoz. Az előbb félénk honvédek, tisztjeik buzdítására, most halálmegvetéssel törtettek előre, minden kanyarulatot egyenkint kell megostromolni s ha bevette azt a honvéd, megint csak kiveri abból az ellenség ; azután újra, meg újra kezdik, a haláltusa újabb szívettépő képei játszódnak le. A csatazajban ágyúbömbölés, puskaropogás, kürtök rikoltozása, dobok pergése, vezényszó, szitkozódás, halálhörgés mind egy pokoli hangzavarba olvad össze és minderre a téli köd, a lőporfüst s a sűrű hó vonja rá homályos, függönyszerű takaróját. Jenő már a hegyoldal közepe táján viaskodik megfogyott századával. Előtte tömött sorokban a lassan hátráló ellenség, nyomában meg a szuronyszegezve feltolakodó honvédség. Most megint új forduló következik, annak sarkában még sűrűbb az embertömeg, összekavarodva valamennyi, nem ismerni már meg ki az ellenség, ki a jóbarát. E fejetlen kavarodásban hirtelen egy szép szál alak felemelt karddal áll Jenő előtt, közöttük alig három lépés a köz; Jenő a kardcsapás elől hirtelen hátra toppan, egy szempillantás és a két alak egymásra ismer s egyszerre hangzik mindkettő ajkáról a szó: — Hé, szervusz Jenő! — Szervusz Gusztáv I Ebben a pillanatban egy rettenetes csattanás némítja el ajkukon a szót, szemük elől eltűnik a világ s
