Harangszó, 1911-1912

1911-11-12 / 3. szám

22.

Jenő hanyathomlok bukik vissza a mélységbe, hol a süppedő hó és sürü bo/ót fogja fel testét; ugyanekkor Gusztáv is a viaskodók feje fölött nagy ívben repül majdnem ugyanarra a helyre.

Ki gondolna most velük, akárhá- nvan jártak igy, ott feküsznek mind, ki holtan, ki nehéz sebeiben.

Mire Jenő eszméletre tér, akkorra a győztes honvédsereg már a Bra- nyiszkó tetején ujjong a kivívott diadal felett. Mikor aléltságából felocsúdik, megtapogatja tagjait, arcához nyúl, keze véres lesz, de lát és hall, körülnéz, feltápászkodik, nem érez fájdalmat, csak nehéz zsibbadást tagjaiban, egyébként semmi baja, arcat sebezte meg a visszapattanó sziklatörmelék s a nagy légnyomás lökte le a mélységbe.

Körülötte többen feküsznek a hóban, megnézi a legközelebbit, benne Gusztávra ismer, csukott szemekkel, elnyúlt tagokkal fekszik, de kardját most is markába tartja, körülötte vértócsa, karjából szivárog a vér. Jenő hóna alá nyúlt, fejét, mintegy ülő helyzetben magasabbra emeli, késével a sebesült kabátja ujját felhasítja s hevenyében bekötözi a vérző sebet, az ájultat élesztgeti, halvány homlokát hóval dörzsölgeti s az lassanként magához tér. Nem sokat beszélnek, többet mond az a meleg csók, mellyel üdvözlik egymást.

Jenő az utszélre vonszolja az elgyengült sebesültet s az elhaladó szekerek egyikén helyezi el. Gusztáv meg van mentve.

* ■*

#

Mikor Gusztáv teljesen felépült, az a golyó, mely karját átfúrta, meg- tanitotta őt arra, hogy az ő szülötte földje is magyar hant és édesebb ennek szabadságáért vérzeni, mint annak sirját megásni. Azután begyógyult karjával, mint honvéd, vitézül küzdi végig a regeszerű háborút.

Lassan, gyászos akkordokban vész el a csaták zaja, mint álomba ringató altató dajkadal, mely rémes álmot hozott egy egész nemzetre.

Ne álmodjuk végig még egyszer a szörnyű borzalmakkal teljes álmot.. .

Gusztáv és Jenő Aradvárában találkoztak újra, mint honvédfoglyok.

Ismét:

— Szervusz Gusztáv 1

— Szervusz Jenő :

Tudja Isten miért, de ez a találkozás sokkal szomorúbb volt a bra- nyiszkóinál.

Egy ideig együtt voltak, azután

HARANGSZÓ.

Jenő magára maradt; talán jobb is, hogy nem látták naponkint egymás bús ábrázatát, jövőbe tekintő aggodalmát.

Gusztávot elvitték Pesre, az „új épületbe“, ő azelőtt osztrák tiszt volt, perét szigorúbban veszik, ítélete is súlyosabb lesz

Jenőt egy ideig hurcolták ide is, oda is, azután, csodák csodája, egy szép napon azt mondták neki: mit lábatlankodik itt, menjen amerre lát. Hát szépen haza ment, soha senkise kereste.

Gusztáv is szerencsésen kiszabadult. Neve véletlenül azoknak tisztájára került, kiknek Haynau bukása előtt való napon szeszélyből-e, nagylelkűségből-e. avagy a kamarilla iránt való bosszúból, de elég az hozzá, hogy megkegyelmezett. Szabad lett hát ő is.

De hova menjen, mit kezdjen ? A szász atyafiak rossz néven vették tőle, hogy honvédként harcolt. Oda hát nem megy, sem azoknak boszu- ságot, sem magának gáncsolódást nem szerez. Elmegy egyelőre a jó Boronkay tisztelendő úrhoz. Magyar szív, magyar ház, bizonyára szívesen látják ott őt, a volt honvédőt; hátha már Jenő is odahaza van.

És úgy cselekedett.

Tárt karok, meleg szivek fogadták. Együtt volt ismét a szép családi kör. A Gondviselés keze s az öreg Boronkay imádsága hozta őket újra össze.

Talán mások is tudják és érzik, hogy mennyi béke, áldás és boldogság árad ki sokszor egy csendes kis zúgból, az Isten szentelte, szegényes parókiából.

Nem is mondom el hosszasan, hogy Gusztáv és Erzsiké egy pár lettek. Mikor, mint férj és feleség első látogatásukat teszik a szász atyafiaknál, azok Gusztávnak mindent megbocsátanak s tenyerükön hordozzák az ifjú magyar asszonykát.

Fenyves Ede.

Szent Péter szalonnája.

(Folytatás.)

Szép dunántúl felé csendesen koszogva, Csakhamar falut lát, nem is nagy távolba. De mielőtt annak határához érne,

Egy kis csapat ötlik fürkésző szemébe. Legények, leányok, gyermekek, felnőttek, Útra felkészülten vele szembejöttek.

„Hová ? hová ? ily bús, szomorú 'orcával, „Uram ! kivándorlunk jó Magyarországból. Nyomorúság, küzdés itt az ember sorsa, Túl, az újvilágban — mondják — jobb a

[dolga.

Nini! Az a nagy s szép paprikás szalonna, Utravalóképpen éppen jó is volna.“

1911. november 12.

Nem is felelt Péter, gyorsan odább állott. „Hej, de sok baj sújtja e szegény országot! Egyszer az ellenség tiporja a földre,

Majd meg önfiai hagyják rútul cserbe’. Édesebb kenyere idegen világnak,

Mint bölcsőt ringató drága jó anyánknak.“ Késüket hiába nyitogatták sorra,

Eltűnt észrevétlen a piros szalonna.

A faluba érve, Péter — kit a járás Megviselt, azt nézi, hol lenne jobb szállás. Egy szép, tiszta hajlék biztatva szólítja, Mint valami kedves, festett kis kalitka. Bekopogtat. Még szebb, mi szemébe ötlik, Ifjú férj, szép asszony, mosolygva köszöntik. Egymást ölelgetve fogadják a vándort, Szemükben boldogság, hö szerelem lángolt. Hívogatják, kérik, kerüljön csak beljebb, Legyen egész otthon, náluk megpihenhet. Örülnek, ha házuk boldog nyugodalmát Ily kedves vendéggel szépen megoszthatják. „Hát boldogok vagytok? a vándor ezt kérdi. „Nincs panaszunk semmi“, válaszol a férfi. Rábólint az asszony s megcsókolva párját, Kíváncsian nézi Péter szalonnáját.

Örül ez, hogy végre talált olyanokra,

Kikre nem hiába mosolyg a szalonna. Előveszi, nyújtja: „messetek belőle,

S,a mosolygó asszony nem húzódik tőle. „Édes jó férjecském, vedd elő a késed, Hadd falatozgasson a kis feleséged.“ „Hohó! tán a gazdá én volnék a háznál, S az elsőség engem illet az asztalnál 1“ „Úgy? hát nekem itt csak hallgatás a hegyem ?

Jóságomért tőled csak ezt érdemelem?“ „Ne izélj cicuskám, talán csak belátod, Hogy a férj az első s kár szemrehányásod! „Nem látok be semmit, nem is kell már

[semmi,

Kinek volna kedve ezek után enni.

Mind ilyenek vagytok, csak addig jár szátok Míg a szegény asszonyt szépen becsapjátok. Oh de szerencsétlen, rövid eszü voltam, Hogy ily zsarnok ember szavára hajoltam!“ Pördül egyet Péter, künn terem az utcán, Még oda is hallja: „ne ízélj cicuskám!“ De a cicuskának, ha egyszer megkezdte, Nem egy könnyen áll meg pici piros.nyelve.

A különös vándor ballag tovább, tovább, Bejár minden falut, megnéz minden tanyát. Bakony, Vértes, Somló, Sokoró lánc mente, Majd minden ajtóján kérdőn betekinte. — Itt a gyermekáldást sokalják dörmögve, Másutt, hiánya önt ürmöt az örömbe. Csibét, libát rosszul kelti ki a kotló,

Amott szüretben is kong a boros hordó. Kutya, macska, borjú, mind siralom tárgya, Halni kész, ha hordja csibéjét a kánya. Hátha papot, mestert kezdenek gyalázni, Akkor nehéz ám a szó végét kivárni!

De ezek sem sokkal maradnak adósok,

A nép romlottságról dörög legtöbb szónok.

Megy Péterünk búsan, városok és falvak Vándorlása közben gyorsan elmaradnak. Győr, Sopron, Szombathely, Kőszeg, Kör[mend, Pápa,

Nem volt a szegénynek sehol megállása. Sok bölcs, tudós ember lakik egymás hátán, Sok bicsak kinyillott szalonnája láttán; Ámde bú, baj nélkül, — bár mindent átvizsgált, —

Fárasztó útjában egy házat sem talált.

Kimerülve, végre elnyomta az álom,

S felébred újulva túl a másvilágon. Álomnak gondolná egész utazását,

Ha nem látná botján piros szalopnáját. „No hát édes szolgám, már haza is értél