Harangszó, 1911-1912
1911-11-05 / 2. szám
14. HARANGSZÓ. 1911. november 5. sát. A római pápában egy második Péter apostolt vélt, aki minden tekintetben méltó arra a megtisztelő névre: Krisztus helytartója. Oh mennyire csalódott! Milyen keservesen ! Beérve a városba, nem érdekelték annak régiségei, történelmi nevezetességű emlékei és gazdag műkincsei, útját egyenesen a templomok felé vette. Istent kereső és áhító lelke az Isten házába vonzotta. S itt érte az első csalódás. Sajgó, bűntudattól vérző szívére gyógyirt keresett s tőrszúrást kapott. Az egyes templomokat sorra járva megbotránkozással látta, hogy a legtöbb pap Rómában mily gépiesen és könnyelműséggel végzi a „szent misét.“ Megtörtént pl. hogy mig az egyik oltárnál ő maga a legnagyobb áhítattal és buzgósággal misézett, a másik oltárnál miséző pap (a nagyobb katholikus templomokban ugyanis több oltár van, úgy, hogy egyszerre több pap is misézhet) latin nyelven, hogy a jelenlévő zarándokok ne értsék, átszólt hozzája: „ Küldd el már azt a gyermeket — t. i. Jézust — anyjához.“ Ami más szóval körülbelül any- nyit tesz: Fogd kurtábbra, fejezd be már azt a misét. A misén résztvevő s latinul mit sem tudó idegenek azt hitték, hogy az is hozzátartozik a miseformához s halkan tovább mormolták olvasójukon imáikat; de Luther egész lelkében megrendült az istentiszteletnek e megszentségtelenítésén és kigúnyolásán. Mikor a villám lecsapott mellette s agyonütötte egyik jó barátját, talán nem hatotta, nem rázta meg annyira, mint ez az eset. Róma egyik nagy nevezetessége volt az úgynevezett Pilátuslépcső, melyről a monda azt tartá, hogy az Jeruzsálem azon főpapi épületéből került oda, melyben Krisztus Urunkat elítélték A pápa annak, ki vezekelve térden kúszik tel a lépcső tetejére, bűnbocsánatot Ígért. Luther, hogy bűnbocsánatot nyerjen, maga is térden csúszott föl s alá a lépcsőn. De mig e külsőségben kereste bűneinek bocsánatát, egyszerre csak mintha menydörgésszerü szózatot hallana az égből: „Az igaz ember hitből éli“ Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha a mennyei világosság napja kelt volna föl lelkében. Belátta, hogy az egyház megcsontosodott üres formaságai, önkínzó vezeklései nem adják meg a léleknek nyugalmát. Hogy a bűnbocsánatnak forrása nem a test sanyargatásában, hanem a léleknek Istent átötelő hitében rejlik. De látott, tapasztalt még egyebet is I Látta a pápát, kit annyira óhajtott látni. Azonban e látás által egészen más képet nyert, mint aminőt várt, mint aminőt róla képzeletében előre megalkotott. II. Gyula ült ekkor a pápai székben, aki azonban nem az egyház vezetésében és kormányzásában, hanem a hadviselésben találta minden örömét. Ennek harcias alakja, amint végig lovagolt szilaj ménjén fulaj- tárai kíséretében, szemkápráztató fény és harsona-szó között Róma utcáin,* éppen nem kedvező benyomást tett az egyszerű szőrcsuhás barátra. Lábai az ámulattól szinte gyökeret vertek. S mig nézte azt a hihetetlen pompát és világias fényűzést, közepette a Krisztusnak helytartóját, — lelki szemei előtt egy másik kép elevenedett meg: a názárethi Jézusnak a képe, amint szamár hátán alázatosan közeledett egykor Jeruzsálemhez. Óh micsoda éles ellentét I Mennyivel több, nagyobb akar lenni a szolga az ő Uránál! Ily tapasztalatokat szerzett Luther Rómában. Nem felelt az meg várakozásainak. Kezdte belátni, hogy igaz az a mondás: „Minél közelebb Róma, annál távolabb az Isten.“ Csalódottan, lelkében mély bánattal és keserűséggel tért vissza Wittenbergbe. De amily szegénynek találta Rómát a lelkiekben, annyival gazdagodott ott nyert tapasztalatai által ő. Maga mondotta később: „Nem adnám százezer forintért, hogy Rómát is láttam és tapasztalhattam, hogy a pápa és püspökök a világot kegyes hite miatt miként teszik csúffá.“ Még ekkor ugyan nem merült fel Luther lelkében a Rómától való elszakadás gondolata. De mégis ez a római út adta annak az első erősebb lökést. Ez volt az első szikra, mely ettől kezdve majd szunnyadva, majd lobogva, de mindig ott égett szívében, mignem aztán hat esztendő múlva kicsapott onnan a lángja, hogy bevilágítsa és egy második pünkösdi tűzlángként újjászülje az egész világot. Kiss Samu. Szent Péter szalonnája. Egyszer hajdanában, mikor? az ég tudja, Péter széttekint a mennyei hajlékba.’ Véletlen betéved az éléskamrába, Hol sódar, szalonna, szép sorrendben álla. Meglát egy szép füstölt, paprikás szalonnát, Debrecen sem látta talán annak mássát. Késéhez nyúl önként, szinte folyik nyála A mosolygó piros füstölt szalonnára. „Nem úgy fiam Péter, hangzik az Ur szava, Ebből csak az vághat, kinek nincs panasza; Ez pedig te rólad éppenséggel nem áll, Ki csak nem régen is földre kacsintgattál.“ Félre fordul Péter, szemlesütve ballag, Elevent találtak az elmondott szavak Ámde, hamarosan az Ur egyet gondol, Visszainti Pétert a megkezdett útról. „Nem bánom különben, hogyha az a vágyód Meglátni ismét az elhagyott világot, Elbocsátlak, s melyet magam is rég láttam, Tekints körül egyet szép Magyarországon. S mivel mind azt hallom, székébe hosszába, A magyar nem boldog, fogytán szalonnája, Melyre te fogad is olyan igen vásott: Akaszd le azt a szép pirosló hasábot. Vidd magaddal, ámde abból csak az szelhet Akinek napjai panasz nélkül telnek.“ A szalonnát Péter kicsinyéivé nézi. „Ha elfogy mit tegyek ? az Úrtól azt kérdi.“ „Fejed — édes szolgám — soh’se fájjon abba, Rendben a szénája, ki magát rám hagyja. Te csak indulj látni országot világot, Mi lesz? várj békével, röviden meglátod.“ Felölti hát Péter az úti ruháját Botvégre akasztja piros szalonnáját Elindul, s mire lent pitymallani kezdett, A különös vándor Budapesten termett. Elámulva nézi a sok szép palotát „No, szétszedik tüstént itt a szép szalonnát.“ Kert övezte dombon áll egy fényes kastély, Száz ablakkal ragyog most, mikor a nap kél. Régi szép meséknek kacsalábu vára Jut eszébe, midőn Péter ezt meglátja. „Hej! — sóhajt—ki ezen tündérkastélyt lakja, Annak csak nem lehet bánata, panasza.“ Bekopogtat. Szabad! hangzik onnan belül S az ország Urával Péter szembe kerül. Szemvakítva csillog koronája gyöngye, Még inkább szemének búbánatos könnye. De felolvad könnye, mosoly jön arcára, Hogy szemébe ötlik Péter szalonnája. Étien, szomjan várta, hogy rest cselédsége Végre megmozduljon, a nap felkeltére. E megtépett vándort tán az Isten küldte, Hogy felkent királya éhségét elűzze. Már már kezét nyújtja, de Péter megálla, S kérdő szemmel néz a koronás királyra. „Ha számmal nem véttek, Uram, jó királyom, Jött-e már ki panasz parancsoló szádon ? „Panasz!? óh ha én azt számba tudnám venni Mily sokszor láttak már e falak könnyezni! Palotámnak nincs oly aranya, gyémántja, Hogy ne hullott volna fájó könnyem rája. Velem, szolgájával, biz az Ur jót tenne, Siralom völgyéből, ha magához venne.“ Gyorsan fordul Péter és már jó messze jár, Mire magához tér a bámuló király. Betekint az első fényes palotába, Melynek kapujában bundás alak álla. Szerencse, hogy álmos szemét törülgette, Úgy surrant be Péter láttatlan mögötte. Hát amint felballag s lapul egy fülkébe, Hangos jajveszéklés, sirás hat fülébe. Tovább figyelmezve, hamar meg is hallja: Holtan hozták haza a gazdát hajnalba. Párbajban, — hogy miért? csak az asz[szony tudja. Ellenfél golyója szivét által fúrta. Belátta jó Péter, hogy minden hiába, Itt sem lesz kikezdve piros szalonnája. Amint jött, titokban kioson a házból Jobb szerencse vár rá, azt gondolja máshol. Befordul a másik, sok ablaku házba? Látja, hogy egy asszony az Urát tépázza. „Most keli haza jönni ? ilyen olyan korhely, Úgyan az éjszaka ismét mennyit szórt el?“ Ebből is elég volt,-Péter tovább állott, Gondolja, megnézi majd a szomszédságot. Ott viszont a férfi cirógatta párját, Csak néhányat csattant, kerülték a lármát. Pedig -hát csekélység az asszony hibája, _ Felistett vigyázni szája lakatjára.
