Harangszó, 1911-1912
1912-03-31 / 21. szám
166. HARANGSZÓ 1912. március 31. szaemlékezés megtisztítja lelkünket. Részvét, szeretet, kegyelet ébred nyomában. Ha a Krisztus szenvedésének történetét jól hangsúlyozva elolvassuk az evangéliomból, megmozdul szívünk és könny lopózik szemünkbe. Meleg érzés rezeg szavunkban : „óh ártatlan szenvedő, megfeszített Jézus!...“ De ez nem elég ! Nekünk a visz- szaemlékezés után bűnbánatra, a kegyelet után megtérésre van szükségünk. A régi prófétai jóslat (Ezsaiás 53. rész) megjövendeli, hogy „a mi betegségünket viseli, és az ő sebeivel gyógyulunk meg.“ Ugyanez a gondolat emelkedik ki Pál apostol tanításából : „Isten azt, ki bűnt nem tud vala, tette miérettünk bűnné, hogy mi lennénk Isten igazsága ő benne.“ (II. kor. 5, 21.) Éppen azért nem is lehet ezt a napot máskép megszentelni, hanem csakis bűnbánattal és törödelemmel. Kevés ünnep nyúl be annyira életünk bensőjébe, mint nagypéntek napja. A legkomolyabb kérdést intézi hozzánk: mitől várjuk üdvösségünket?. .. Embererőtől, cselekedetektől, érdemtől, avagy pedig a Krisztus megváltói halálától?... Ha igazán akarunk ünnepelni, akkor határozott választ kell adnunk. És valahányan emberi értéküket túlbecsülik, valahányan jócselekedetektől remélik az örökélet ajtajának megnyílását, valahányan a külső kegyesség cselekedeteit Istenszolgálatnak veszik, anélkül, hogy a lelkűk tartalmat vinne azokba, — mindannyian megsemmi- tik nagypéntek igazi jelentőségét. Szeretnénk eléjük állva, így szólni hozzájuk : „minek nektek a Krisztus és mit ér nektek az ő halála, ha olyan jók vagytok és olyan erőseknek ér- zitek magatokat ?... Micsoda vallásnak vagytok tagjai, ha rátok nem vonatkoznak Pál apostol (Róm. 3, 23) és János apostol szavai (Ján. lev. I. 1,8.): mindenek vétkeztek és nincsen igazság mibennünk 1... Ez a büszke emberi elbizakodottság veszélyezteti leginkább nagypéntek helyes ünneplését. Magunkat megismerve, bűneinket, sőt jóra képtelenségünket is belátva, kell eljutnunk ä Krisztus keresztjéhez. Éreznünk kell koldus szegénységünket, teljes érde- metlenségünket. És várnunk kell mindent ő tőle. De ez a „mindent-várás“ ne legyen üres szó, hanem lelki meggyőződés és élet. Olyan élet, melybe fokról-fokra lépünk be és önmagunk lassú elveszítése után fokról-fokra találjuk meg a „mindent“ a Krisztusban. Mert „megigazulunk ingyen, az Isten kegyelméből, a Jézus Krisztusban lett váltság által. (Róm. 3, 24’.)“ „Tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvenné.“ (Ján. I., 3, 5.) Ezzel az érzéssel imádkozzunk a golgothai keresztfánál: „Krisztus ártatlan bárány, Ki értünk meghaltál, • Nagy engedelmes voltál A rettenetes kínban. Bűneinket viselvén, Minket megváltottál, Hallgass meg minket, Hallgass meg minket, Oh Jézus, óh Jézus! . ..“ Eeee homo. (Nagypénteken.) lm, az ember!... nem, ... hiéna-had, Ajka, halld, mily szitkokra fakad I Golgothára hajtja mesterét S üdvét önkezével tépi szét ; S kinek nyomán áldás virult s éden, Kínkeresztre szegzi vak dühében. lm, az ember! Nézd, imádjad őt, Az ártatlan, néma szenvedőt; Bár jutalma gúny s kínos halál, Csüggedés keblébe még se száll. Szent testét mig festi drága vére, Áldást rebeg gyilkosi fejére. lm, az ember! Bűnös, vak, szegény! Setét fátyol leng ma is szemén. Balga ésszel vágja azt a fát, Mely üdítő friss gyümölcsöt ád. S Krisztust, aki üdve, Megváltója, Hűtlen megtagadja, kigunyolja. S im, az ember! ... örök kegyelem, Eltiporva is jót tesz velem. Bűnöm átkát hordja; szeret, áld, És megédesíti a Halált. Istenember! hálám zeng ma néked,... Taníts tűrni, bizni, s áldani téged! Zábrák Dénes. Monda a Krisztus keresztjéről. Régen meg van a néphitben a következő monda : Amikor Üdvözítőnk a keresztfán csüngött, egy gólya repült el felette és látva az ő nagy szenvedését, szánakozva kelepelt: erősítsd őt, erősítsd őt! Ez időtől fogva e madár szent madara lett az embernek. Örömkiáltással fogadják, ahol csak leszáll. Ahová fészket rak, oda a néphit szerint nem üt a villám, aki fészkét feldúlja, annak tehene véres tejet ád. A gólyához csatlakozott a fecske. Amint megpillantotta a házban gyötrődő Megváltót, folyton azt csicseregte: hívesitsd őt, füvesítsd őt. A fecske is kedves madara lett ezért az embernek. Aki a fecske fészkét feldúlja, saját szerencséjét dúlja fel. A kereszt közelében volt a veresbegy is. Meglátta az ártatlanul ömlő vért, ijedten repült oda és megállítani igyekszik azt, ami azonban nem sikerült neki, sőt néhány csepp a tollára ragadt. Innen a neve. Egy másik madár a szeget akarta kihúzni a vérző sebből, úgy hogy a nagy erőlködésben csőre elhajlott. Ma is „keresztcsőrű“ a neve. A növényvilág is kifejezést adott az Üdvözítő kínos szenvedése iránt való részvétének. A fűz, amely a keresztfa közelében állt, bánata jeléül lehajtotta a 'koronáját; ma is „szomorúfűz“ a neve. A ciprus azon időtől fogva, hogy az Üdvözítő halálsápadt arcát meglátta, csak a sírdombokon akar lakni. A nyárfa félelmében és szánakozásában remegni kezdett: ma is „rezgő nyárfa“ a neve. Naiv megnyilatkozások ezek, de nagyon szép és mély gondolatok rejlenek mögötte. íme, még az érzéketlen természet is szánakozik a Megváltó szenvedésén. És te ember, akiért meghalt, sokszor, nagyon sokszor nem is gondolsz rá, sőt ellene fordulsz. Hu svét. „Feltámadott, nincsen itt I De előttetek megyen Galileában, ott őtet meglátjátok." Márk 16, 6—7. A húsvéti kép. Luther Márton húsvéti beszédéből. Nem elég magát a húsvéti történetet ismernünk, azt is meg kell tanulnunk, mire szolgáljon az és miként kell azt hasznunkra fordítanunk. Két különböző képet kell magunk elé állítanunk. Az egyik ama szomorú, gyötrelmes, gyászos és véres kép, melyről Nagypénteken hallottunk. A másikban Krisztus Urunk más, szép, élő, nyájas és vidám arccal lép elénk, hogy megtanuljuk s jól megértsük ama vigaszt, melynélfogva a Krisztus halála nem csupán összes bűneinket ölte meg és törölte el, hanem az ő feltámadása nekünk örök megigazu- lást és életet is szerzett.
