Harangszó, 1911-1912
1912-03-17 / 20. szám
1912. március 17 HARANGSZÓ 159. is még ma. Te sem hagysz békével. Te is mindég jártatod a szádat, leszámolok veled még ma. Kérd az Istenedet Zsófi!!“ A düh szinte megedzeni látszott. Feszes, egyenes tartással siet háza felé, melynek ablaka messziről világított. Kezeivel ide oda hadonász, mintha már birkóznék valakivel. Közeledtét leírhatlan káromkodások jelentik a félve virrasztó szerencsétlen családnak. — „Édes anyám! kedves anyám, szaladjunk át a szomszédékhoz, mert jaj lesz minekünk f Ugye a múltkor is véresre vert valamennyinket. Ne várjuk meg, mig hazaér, könyörög a két nagyobb sírva, mig a kisebb szepegve, szótlanul húzódik anyja mellé, kinek ölében a legkisebbik szendereg öntudatlanul. — „Ne féljetek édes kicsinyeim, velünk a jó Isten. Benne bízzatok, hozzá imádkozzatok“ — biztatja kicsinyeit az asszony, ki maga is félve, remegve várta a bekövetkezendőket. A kicsinyek önfeledten, imádságra kulcsolták kezeiket. De megfagyott ajkukon az imádság, midőn durva káromkodások közt kivágódott az ajtó s apjuk sárosán, mocskosán, dühtől a felismerhetetlenségig eltorzult arccal, inkább bedült, mint belépett a szobába. — „No, te szemét asszony, te jó madár, te falu rongya, gegyülöd a fattyuidat! ? Hát az urad semmi ? Se jó este, se vacsora ? Tudom, megint a Gergőnével bolyongtátok el a napot ?... Harag fénye villan a vérig sértett asszony szemében. Alvó kisdedét szorosan ölelve emelkedik fel. — „Évek 'óta szó nélkül tűröm rettenetes sorsomat, a gorombaságokat, veréseket, a megalázásokat. Összetöröm magam a munkával, koplalok, rongyoskodom, csak gyermekeinknek legyen betevő falatja, takaró ruhája. De becsületemet, tisztességes házasságunkból született gyermekeink becsületét ne bántsa, mert azt nem tűröm!“ — „Mit! ? Te koldus, te asszonyok szemetje, te mersz nekem visszabeszélni ? Eltiporlak a fattyuiddal, a véretékben gázolok még ma! “ S mintha a rettenetes fenyegetést be akarná váltani, részegségéhez nrérten szinte hihetetlen gyorsasággal kikapja anyja karjából a szendergő csecsemőt s magasra emeli. Velőt rázó sikoltás hasit át a szobán. Mint a kölykeit védő vad, rohan az asszony férjére s mielőtt az végzetes szándékát végrehajthatta volna, kiragadta kezeiből az álmából felrémült, s kétségbeesetten sikoltó gyermeket. Emberfeletti erővel egyet lök a dühöngő részegen, ki hátratánto- rodva keresztül vágódik a mögötte levő bölcsőn, mely összeroppant a reázuhanó súly alatt. Felhasználja ezt a pillanatot a kétségbeesett asszony s jajgató gyermekeit magával hurcolva menekül a házból, azt sem tudva hova ? merre ? Csak itthon ne, mert itt a pokol van, melyben a pálinka gőze lángol. Mire a dühöngő részeg nagy nehezen felkelt, üres volt a szoba. Tehetetlen dühében az összetört bölcső darabjait rúgta, tördelte. S mintha a rombolás jól eső érzést okozott volna neki, mind jobban és jobban neki tüzesedett. Közben, kezébe akadt a sarokba állított fejsze. Vad ordíto- zással tör, zúz Vele jobbra balra. Az ablakon át egész sereg ember nézi, de a rettenetes fegyverrel vagdalkozó emberhez közelíteni Isten kisértés lett volna. Végre egy csapás a gyengén pislogó mécset zúzza össze s vak se- tétség borul a szobára. A recsegés, ropogás, a káromkodás ritkul. Egy nagyobb zuhanás után elcsendesül minden. A kiváncsiak elszélyednek, az éjszaka setéte eltakar bút, bajt, könnyet és nyomorúságot. * * * Alighogy virrad, szomorúan ballag hazafelé az elmenekült asszony. Szemén könnyek, arcán álmatlanság nyomai. Gyermekei még nyugodtan alusszák valahol Isten drága ajándékát, az elpusztíthatatlan gyermeki álmot. A szobában iszonyú látvány tárul szemei elé. Csekély holmijuk széthányva, összetörve zúzva minden. Hajdani jobblétük utolsó romjai felett, keserű zokogás tör fel kebléből. — Zsófi! hangzik egy könyörgő szó a szoba félhomályából. — Körülnéz az asszony. A megrongált ágyak romjai és a széthányt ágyruhák közül, urának eltorzult arca könyörögve tekintett feléje. — Zsófi mi történt ? Az asszony sírástól fuldokló hangon beszéli el az elmúlt este borzalmait. Együtt simák s az eszmélni kezdő ember zokogva könyörög: megtudsz-e bocsátani ? megtudsz-e bocsátani ? Többé soha nem iszom. — Százszor és százszor megfogadta ezt és én százszor és százszor megbocsátottam. De látom, hiába való itt minden, megvert minket a jó Isten. — Nem tart már soká Zsófi. Érzem, hogy utoljára fogadom meg s meg is tartom, mert összetört testem, lelkem. — De keljen fel, legalább hozzuk valamennyire rendbe a szobát, mire a gyermekek haza jőnek. — Nem lehet, próbáltam már. Mintha mázsás teher feküdnék rajtam, nem bírom egyetlen tagomat sem. Huzta-vonta az urát, de hiába. Magával jótehetétlenül feküdt. Maga látott hát hozzá, hogy a dulás nyomait lehetőleg eltüntesse. Végre nagy bajjal ágyba fektette tehetetlen urát. Haza kerültek a kicsinyek is, egy- egy darab kenyérrel kezükben, amit szánakozó szivek adtak nekik Lassanként visszatért a háznál a régi csapába minden, csak az apa nem volt képes mozdulni fekhelyéről. Arca ólomszinüvé, puffattá változott. Lábai feldagadoztak s szinte üvegszerűen fénylettek. Az élettől undorodott s az előbb oly mohón áhított ital sem kellett már neki. El-elnézte szorgoskodó feleségét, játszogató gyermekeit s keserű bűnbánattal folydogáltak könnyei. Csak újra kezdhetném, de más embér lennék! így sóhajtozott akkor is, midőn Urunk Jézus szent vacsorájában vigasztalást keresett mardosó kínjaira. Késő volt. A lejtő véget ért. Néhány hét múlva új sír domborult a rétháti temetőben. Az egyszerű fakereszten ez volt írva: „Itt nyugszik Kátai Mihály, élt 38 évet“. — A sír mellett gyászos özvegy és négy neveletlen árva, kiknek az ég alatt már senkijök, semmijük nincsen, mert fejük fölül még a rozzant házat is elvitte a pálinka, melyet nem ők ittak meg. Uram Isten 1 csak Te tudod, hány ily özvegy s árva nyújtja feléd esdő kezét szerte a nagy világban. „Ne vigy minket a kísérteibe!“ Hitvallásom.*) „Ágostai Hitvallású Evangélikus“ vagyok. Szent vallásom, mint a napfény, Olyan tiszta s úgy ragyog; Mert e vallást maga szerzé Az Istennek szent Fia, S tanítását elém tárja Szent könyvünk: a Biblia. *) Konfirmandusok számára.
