Harangszó, 1911-1912

1911-11-05 / 2. szám

1911. november 5.

Csak mikor már sebeit bekötözték, megmosogatták, tért magához. Legelső szavai ezek voltak: „Ugyan

mondjátok csak, hogyan vezérelt ide Isten benneteket ép az utolsó pillanatban?“ A válasz ez volt: „A törökök üldözésére küldtek ki bennünket, s itt az erdő mellett hallottuk énekelni e kedves, jól ismert éneket: „Krisztus! ártatlan bárány . . .“ Ez keresztyén, kiáltánk s rögtön az erdőbe rohantunk. Istennek báránya szabadított meg tégedet! “

A katonák Belgrádba vitték kiszabadított társukat. Az eset a fővezér, Eugen herceg fülébe is eljutott. Azonnal megparancsolta, hogy a leggondosabban ápolják, ő maga is többször meglátogatta s megdicsérte erős, vallásos hitéért. Mivel a szolgálatra alkalmatlanná vált, felgyógyulása után hazabocsátották. Tiz évig élt még itthon szülővárosában s élete példájával sokakat vezetett Krisztushoz. Az 1728-ik évben halt meg. Halálos ágyán is e szent éneket énekelte :

„ Krisztus ! ártatlan bárány,

Ki miértünk meghaltál.*

Ő valóban bátor, rettenthetlen hitvallója volt az ő Urának, édes Üdvözítőjének. Bárcsak példája eszünkbe juttatná a komoly intést

„ Valaki vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt!“ (Máté 10, 32.)

Rédei Károly,

evang. lelkész.

Birkózók.

Irta: Csite Károly.

Marcsa kisasszony elragadtatással csapta össze kis kacsóit:

— Nézze csak Feri, mily költői, itt künn a szabadban. Amott az a gulya a furulyázó pásztorlegénnyel. Erre távolban pedig a gyönyörű vetések. Mindig mondtam, hogy jöjjünk ki erre sétálni az unalmas városból.

— Szép, szép, — mondja kelletlenül Perec Ferke, — de tán jó lenne már visszafelé fordulnunk.

— No, még addig a gulyáig menjünk el. Úgy szeretném közelből látni. Aztán kiváncsi vagyok, milyen az a pásztorlegény ? Regényekben annyi dicséret van róluk irva.

— Milyen volna 1 — mondja méltatlankodva Perec úr, — olyan mint a többi paraszt. Azért bizony nem érdemes egy tapodtat sem előbbre lépni.

— De kedves Feri, az én kedveHARANGSZÓ.

mért, csak egy dobásnyira menjünk még.

A termetes, lomha cipészlegény kénytelen — kelletlen követte a regényes hajlamú varrónő mennyasszonyát. Nem éppen lustaságból húzódott az előbbre meneteltől, hanem inkább a félelem tartotta vissza. Ugyanis a gulya szélén legelésző bikától rettegett.

— Látja Feri, milyen szép sugár legény 1 Csupa erő, a lelkem bojtárom.

— Mit, még az a hitvány paraszt is erős ?! Úgy vágnám földhöz, hogy holnapig sem bírna felkelni; — szólt fennhéjázó hangon a jövendőbeli cipészmester úr.

— Igazán ?! földhöz tudná csapni édes Feri?... Kedves Feri, tegye meg az én kedvemért, birkózzon vele. Mutassa meg, hogy maga kü- lömb legény!

A cipész-legény a nem várt fordulattól meghökkent s megvakarta a feje hátulját,

— No jó, a maga kedvéért megteszem ; — szólt fanyar ábrázattal s a bojtár felé indult. Mire oda ért meggondolta a dolog könnyebbik oldalát, halkan azt mondta a bojtárnak:

— Barátom, figyeljen ide. Annak a kisasszonynak az a bogara támadt, hogy én birkózzak magával. Én ugyan nem ijedek meg senki fiától, de most még sincs kedvem az erőlködéshez, azért egy kis huza-vona után majd hagyja magát földhöz ütni. Adok érte egy koronát.

A jóképű, barna piros legény meg- sodorintotta bajuszát s azt válaszolta :

Azt elhiszem, hogy nincs kedve az úrnak az erőlködéshez. Nem azért hízott meg úgy, mint egy jóravaló koca. S annyi szent, hogy engem földhöz nem ütne, de egy forintért, Isten neki, majd úgy csinálom a dolgot, mintha az úr csapna földhöz.

— Megadom; — súgta Perec s ellenfele markába csúsztatta a forintot.

Összetogózkodtak. Egy kis ideig erre-arra húzódoztak, hajladoztak, mialatt mintegy kétszáz lépésnyiről egy piros rokolyás, bogárszemü kis leány sietett feléjük s azián csengő hangon kiáltott a bojtárnak:

— Andris, vigyázz 1 Aztán legény légy a talpadon 1

A bojtár legény feltekintett az ismerős hangra. Oh, hogy ragyogott az a bogárszem a boldogságtól! . . .

— Itt a pénze, uram, nem kell. Birkózzunk igazán! — szólt ellenfeléhez s annak zsebébe eresztette a

13.

forintot. S a következő pillanatban úgy földhöz csapta Perec Ferkét, hogy akkorát zuhant szegény feje, mint egy krumplis zsák.

Egy kétségbeesett sikoly és egy boldog kacagás hangzott a pusztai csendben.

Vájjon melyik leány sikoltott s melyik kacagott ? .. .

Luther római útja.

Mindjobban közeledik a reformáció négyszázados évfordulója. Meg is indult már a mozgalom, a készülődés annak méltó megünnepléséhez. E készülődésben egymásután vonulnak fel nagy Lutherünk életéből ama jelentősebb eseményeknek a négyszázados évfordulói, melyek a reformációt előkészítették. Annak a néhány év múlva bekövetkező világraszóló jubiláris ünnepségnek előkészülete- képen illő ezen évfordulati eseményekről is alkalomadtán pár szóval megemlékeznünk.

Az idei év szintén alkalmat ad ilyen emlékezésre, amennyiben négyszázadik évfordulója ez Luther nagyjelentőségű római útjának. 1511 őszén indult ugyanis Luther szerzete ügyében és megbízásából egy szerzetestársával Wittenbergből Rómába. Gyalog tette meg a hosszú, fárasztó útat. A zarándoklásnak fáradalmait csak az a tudat enyhítette, hogy rég óhajtott vágya teljesülésbe megy: megláthatja a szent várost. Ha csüggedett, ez bátorította ; ha meglankadt, ez öntött tagjaiba új erőt s kitartást. Olyan lehetett ez az út reá nézve, mint Izrael népére a pusztai vándorlás : nehéz, viszontagságos, de amely végre is az ígéret földjére, Kánaánba vezet. Ez a Kánaán az ő hite és reménye szerint — Róma volt.

Mikor a távolból megpillantja a hét halmon épült városnak tornyait, mint hajdan Mózes az égő csipkebokor előtt, arcra esik Luther s így kiált fel magasztos áhítatában: „Üdvöz- légy szent Róma 1 Azután buzgó imában ad hálát Istenének, hogy láthatják szemei Krisztus helytartójának székvárosát. A kegyes Simeon szívét alig tölté el nagyobb boldogság, mikor a gyermek Jézust meglátta és karjaira vette, mint Lutherét e percben. Hiszen ő is olyas valamit várt — legalább földi értelemben — Rómától, mint Simeon attól a kis csecsemőtől; az emberiségnek boldo- gítását, a hánykódó és bűntől felzaklatott léleknek csöndes megnyugvá