Harangszó, 1910-1911
1911-01-22 / 7. szám
2. oldal. HARANGSZÓ. 1Ö11. január 22. az ő leikével rokon ember. Ha a tengernek egy csöppjében apró lények egész világát lehet találni, szabad-e akkor azt hinnünk, hogy éppen csak ez a csöpp az egyedüli, amelyben élőlények vannak ? Földünk is csak egy csöpp a világok nagy tengerében, szabad-e azt állítanunk, hogy csak ez az egyedüli, amelyen élőlények, emberek élhetnek? Ezek a gondolatok bizony nyomasztólag hatnak az ember lelkére. De esténként Isten szinte maga hívja föl a csillagos ég által az embert, hogy az ilyen kérdésekről elgondolkozzék. Szinte űgylátszik ilyenkor az embernek, mintha Isten a csillagok által azt mondaná az ő nagyságáról: »Még sok dolgok vannak, melyeket néktek mondanom kellene, de most el nem hordozhatjátok. . . « Az evangéliomok elbeszélik, hogy volt egyszer egy szent éjszaka, amikor ar angyalok azt énekelték: »Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek!« — Minden éjszaka, amikor a csillagok serege ott ragyog fejünk fölött, egy-egy ilyen szent éjszaka. Éjről-éjre valami csodás éneket zengenek a néma csillagok az erős Istennek dicsőségéről. És a mélységből ezernyi fohász tör az ég felé: »Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek !« . .. Zongor Béla. Kincs-ásás és kincs-keresés. — Irta: M. Nagy Bálint nádasdi tanító. — Néhány évvel ezelőtt történt, de még ma is nevetnek rajta a nádasdiak. — Történt pedig az, hogy a garabonciás diák bevetődött községünkbe is, — nem hozott ránk ugyan jégesőt és pusztító forgószelet, hanem vitt néhány száz koronát tőlünk. Nem azért irok erről a dologról, mintha nagy dicsőségnek tartanám a más szegénységén való tréfálkozást, hanem mert tanulhatnak belőle mások is s mert az egész história kapcsolatban van azzal, mit alább majd elmondok. Hát, amint mondom: bevetődött községünkbe a garabonciás diák (valami jobb eszü, hanem dologkerülő mesterlegény), végigházalta az egész falut. Végre eljutott az óhajtott gazdához is, aki az ő praktikájának teljesen megfelelő egyén. Nagy fontoskodással — titoktartás kötelezettsége mellett — megsúgta a mi emberünknek, hogy van ám itt a határban egy halom, mely temérdek kincset rejt magában. Csak ember kell hozzá, hogy kiássa. Nagy lett a mi gazdánk öröme. A hirtelen meggazdagodás, a tömérdek kincs elvették eszét, felült az ámító- nak, szívesen adott neki néhány száz koronát, a néhány százezer korona reményében. Nem untatom az olvasót a részletekkel. Hanem röviden csak annyit — a végeredményt mondom el —, hogy: a garabonciás diák éjfélkor szép summa pénzzel meglépett, a mi emberünk pedig hajnalhasadtával agyonfáradva, az ásás fárasztó munkájától kimerülve, csalódottan, minden pénze nélkül tért meg házába. Tehát: nincs kincs, de még ami pénz volt a háznál, az is elveszett. Hát még a szégyen ! ? Hiába a titkolódzás, a dolog kitudódott. A mi emberünk ezt annyira restelte, hogy fogta magát, itthagyta meglehetős jó kis gazdaságát, családját, — meg sem állt Amerikáig, honnét betegen, a munkától agyongyötörve, másfél év múlva hazajött. Ez a kincsásás története. Lássuk most már a kincs-keresés módját. Hát bizony atyámfiai, temérdek kincs rejlik az — emberi kézben. Az a tíz ujj millókat képes előteremteni, csak nem kell őket egymásba kapcsolni, hanem mozgatni, foglalkoztatni kell, de nem úgy, mint a mi emberünk tette, hanem hasznosabb munkával. Itt a tél! teljes közepében vagyunk. Mit csinál ilyenkor a gazdaember ? Fát vág, gondozza a jószágot, az igaz, szükséges és hasznos foglalkozás mindakettő. Hanem délután öt órakor már sötét van, a munka elfogyott, mit csináljunk a hosszú estével és éjszakával. Hát vannak olyanok, kik a Makkhetesbe mennek, nem ugyan kincset keresni, hanem költeni. Vannak, akik összeverődnek egy gazdatársuk házánál, ott azután pipaszó mellett szidják a kormányt, a vármegyét, a papot, a tanítót, szóval az urakat. Ezek ugyan keresnek valamit, csak azt nem lehet rájuk fogni, hogy kincset keresnének sőt az üres politizálással elfecsérlik drága kincsüket: az időt. Sokan, kik e sorokat olvassák, kérdezhetnék tőlem, hát mit csináljunk ? Ezeknek azt felelem : munkálkodjatok ! Az esőcsináló. Adoma. Irta: Csite Károly. Dala Jancsinak kifelé állott a faluból a szamár kordé rúdja. Úgy mondják, hogy az asszony népek adtak ki rajta, egyrészt, mert bagózásra szoktatta a férfiakat, de főleg azért, hogy szerintük babonaságot tett állatjaikkal s attól rendre elhullának a piszkos, de hasznos jószágok, mint a cserebogarak május végére. Hiába állította Dala, hogy a nyavalya okozza a pusztulást... — Elég kutya nyavalya vagy magad 1 — mondák a gonosz szájú fehérnépek. Dala kanász törvény útján keresett elégtételt, minek foganatja csakis annyiban lett, hogy a becsületsértő asszonynép közül hétnek elitélte a törvény embere a nyelvét húsz-húsz koronára. A kurta szoknyás vegyes korbeli menyecskék nyelvükre nézve ezen becsárt túlságos magasnak találták, miért is nem fizették le, hanem bevonultak mindannyian két napra a börtönbe. Mondván: hogy ha otthon ülnek, semmit sem keresnek : így pedig lecsücsülnek szépen húsz koronát. Asszonyok terveztek, börtönőr végzett : Plipár Gyuri börtönőr nem szereti a henye népet; a berukkolt asszonyok egyrészét a mosóteknő mellé állítá, többivel pedig fát füré- szeltetett. De már hivatalába nem helyezték vissza Dala Jancsit. Minél fogva a község emberei új kanász választására gyűltek össze a biró házánál. Pályázó elég volt: árvalányhajjal, vércseszárnnyal kitűzött kalapu, kemény nézésű bojtár legények; zsi- ványságot szolgált, börtönviselt, szolgálatot vesztett ihászok és csordások; no aztán a kanász foglalkozásúak. A község előcsahosai fojtó füsttenger közepette már-már közös megállapodásra jutának, mikor berontott közibük egy tagba szakadt, hajlott korú, öles férfiú. Haja válláig ért, bajusza arasznyinál hosszabb volt. Szoba közepére állt s nagy kucsma sapkájával ellegyezte magakörül a füstfelleget, hogy jobban láthassák. S hatalmas mellét ütögetve így szólt: — Emberek! érdemes pipázói jelen gyülésezésnek, halljunk szót! — Halljuk! Halljuk ! lön az általános dörmögés. — Hát én először is azt mondom, hogy nem urazom kieteket, mert úr
