Harangszó, 1910-1911
1900-11-27 / 3. szám
2. oldal. HARANGSZÓ. 1910. november 27. „tiszteld atyádat és anyádat!“ — Két kis történet. — Elbeszéli: Ródei Károly evang. lelkész. II. Másodszor titeket kérlek gyermekek hallgassátok meg figyelemmel a történetet, mely egykor Sziléziának Boroszló nevű városában történt. Az 1844-ik évnek utolsó — Szilveszter — estéjén a külvárosnak egy nyomorúságos hajlékában egy 62 éves kiaszott testű, halálsápadt öreg ember feküdt a földön rongyos szalmaágyon. Bágyadt ajka halk imát rebegett, s már-már elhomályosuló szemei- szünetlenül a szoba ajtajára tévedtek; haldoklóit, de nem tudott meghalni. Végre úgy 4 óra tájban, az uj- esztendő első reggelén egy félig részeg férfi ünneplő ruhájában s egy kicicomázott nő lépett a szegény hajlékba. A térfi a haldakló aggastyánnak a fia, a nő pedig a menye volt, kik az ó-év estéjét a korcsmában ünnepeltek meg, s csak most szakítotfak maguknak időt arra, — miután a táncnak és ivásnak vége szakadt, — hogy a haldokló édes atyát megnézzék. .Fiám, — szólt a haldokló atya halk hangon — Isten a tanúm, hogy az Urnák félelmében és erkölcsös életben neveltelek fel, magam imád- kozgattam — összetéve kezeimet — teveled, a bibliát együtt olvasgattuk, | Az Isten neve. Irta : Gáncs Aladár. Pilók bácsi, mint rendesen, akkor is a karrókat veregette szőlőjében. Ez volt az ő mindene; benne munkálkodva élte le napjai jó részét. Ez volt öröme, ha szépen mosolyogtak a fürtök, szomorúsága, ha ráfagyott a könny a gyenge vesszőkre. Sokszor átélte már mindegyiket. Igen, Pilók bácsi akkor is ott izzadt a már reményekre gerjesztő tőkék között s nem is csoda, ha izzadt, mert biz a nap ugyancsak erősen neki rontott a badacsonyi hegy oldalának. De lenn a kékszemű tó, mintha komorodni kezdene már. Néhány perc még, és a kedves táj helyét a kisértetek rémes birodalma foglalja ei. Fekete felhők az égen, sötét hullámok a tó színén és mintha mindkettő a szélvésszel vívná iszonytató küzdelmét. a templomba és iskolába mindig el- kisértelek, kitaníttattalak s midőn én már megöregedtem, egy házat tisztán, adósságmentesen hagytam rád jóhirü. keresett műhellyel • s midőn megnősültél, téged mint édes fiamat és feleségedet is édes leányomként megáldottalak, nyugodt, csendes, békés aggkornak eltöltését remélve a ti szerető körötökben.— Ti legelsőben is engem s jó anyátokat eltávolítottatok az asztaltól, engem és édes jó anyátokat éhezni és nyomorogni hagytatok. Anyátok szerető szive megszakadt fájdalmában, meghalt a bánat emésztő keserve alatt, igen, ti korán megőszült hajjal sírba üldöztétek. Azután nemsokára engem űztelek el házatokból aggkoromban; én távoztam s titeket, gyermekimet, e tettetekért nem akartalak bevádolni a törvény előtt. Egy szegény, földhöz ragadt napszámos fogadott be kunyhójába, e szalmaágyat készítette számomra s irgalmas szamaritánusként gondolt velem. Tegnap óta küzdők a halállal, de nem tudtam, nem voltam képes meghalni, mert titeket még egyszer látni óhajtottalak. Ti nem értetek rá, mulattatok, táncoltatok és ittatok, mig atyátok haldokolt. Fiam ! a te anyád vádol téged Isten előtt, mert hisz a szivet, mely alatt hordott, te sebezted halálra s én is kénytelen vagyok téged és feleségedet bepanaszolni Istennek, mert atyátokat kiűztétek az utcára s im egy szegény napszámos mentett meg az éhen- halástól és a megfagyástól. — Fiam Itt a vihar, a Balaton rémes vihara. Az öreg dada remegve mesél ilyenkor a hozzája simuló kis gyermeknek. „Látod, kicsinyem,% ez a nagy szél a Balaton királyának tüzes leheletű paripája. Fenn fekete nyergében ül a rémes király, ki tüzes nyilakat szór szeméből s maga után vonszolja a fehér ruhájú balatoni tündérlányt csillogó tátyolában. És jaj nekünk, ha ezt a fátyolt leszakítja magáról, mert akkor azok a finom, fehér gyöngyök itt lenn mindent elpusztítanak, megsebzik az Isten áldását s véressé teszik a szegény ember verejtékét.“ De sok gyermeknek mesélik el ezt most is, tán nem is utoljára s de sok meglett ember gondol vissza most is e rémes mesére s tán nem is először. Pilók gazdának sem egyszer gyűlt meg a baja e miatt. Ilyenkor aztán ahelyett, hogy türelmesen megnyugodott volna Isten és leányom! megtört szemmel s megtört szívvel kérlek, könyörgöm nektek, térjetek meg, s akkor én kész vagyok néktek megbocsátani, nem átkozlak és kárhoztatlak titeket, óh mert az apának és anyának átka a poklok mélységes tüzénél is iszonyúbban éget. Isten könyörüljön rajtatok és áldjon meg benneteket!“ Ezután meghalt az agg édes atya. Fiuk és leányok! Tihozzátok szólok és kérlek benneteket, hogy „akinek füle van a hallásra — hallja!“ A kifogásolt „izmok“. Egy pár szó a kivándorlóknak. Hogy Amerikának csupán testi erő kell, nem pedig a dolgozó ember, — kiviláglik abból az eljárásból, melyet Williams Vilmos a bevándorlásra ügyelő legfőbb amerikai tisztviselő követ. Ismeretes róla, hogy mikor hivatalba lépett, kiadta azt a hírhedt rendeletét, hogy minden bevándorlónak 25 dollárnak kell a birtokába lenni. Persze, hogy az olcsó munkást óhajtó amerikai gyárosok óriási módon felzudultak ellene. Hogyan kapnak akkor ők olcsó munkásokat ? Minden oldalról támadták miatta a bevándorlási hatóságot a munkaadók nyomása olyan volt, hogy most már, ha nyilvánosan nem is, de azért máig is megkövetelik a bevándorlótól, hogy egy bizonyos összegnek birtokában legyen, mert nem bocsátják szent végzésében, rendesen még zú* golódott is az Ég méltó haragja ellen. Mindannyiszor elkeseredett düh fogta el s olyankor az Istenkáromlástól sem riadt vissza. Most is így volt. Az első dörgésre felütötte deresedő fejét s már mesz- sziről szemébe ötlött a tündérlány fehér uszályos ruhája. De mikor az előtte mosolygó fürtöcskékre vetette tekintetét, arcát az aggodalom és elégedetlenség vihara járta át s a düh, mely lelkét elfogta: átkot dörgött; iszonyú, rémes átkot. A kezét ökölbe szorította, azután megfenyegette a kóválygó jégfelhőt s a kóválygó jégfelhőben az Istent. Leült az ajtóba s merően maga elé nézett. Tekintete odatapadt ahhoz a három szép tőkéhez, mely ott a pinceszer előtt ugyancsak meg volt rakva az Isten áldásával. Mindennap megolvasta fürtjeit, mindennap megigazgatta hajtásait s megóvta volna
