Harangszó, 1910-1911
1900-11-27 / 3. szám
1910. november 27. HARANGSZÓ. 3. oldal. partra, hanem visszaküldik, mint olyant, ki csekély pénze folytán az államnak vagy a közjótékonyságnak terhére válhat. Természetes, hogy a hajózási társulatok szintén felszólaltak a 25 dolláros rendelet ellen, de üzleti érdekből a dolgot erőltetni nem akarták és inkább arra határozták el magukat, hogy az európai behajózási állomásokat utasítják, miszerint csak azon esetben fogadjanak el fedélközi utasokat az Egyesült Államokba való szállításra, ra azok pénzzel kellőleg el /annak látva, vagyis legalább is 25 dollárral rendelkeznek A bevándorlási ‘hatóság ezen követelésének ilyetéra- képen elég tétetvén, ez nem szolgálhatott indokul a kizárásra és a bevándorlás megszorítására. Uj ürügyet, uj indokot kellett tehát kieszelni. Ki is eszeltek egy ilyent. A bevándorlási állomás or/osai most már bizonyítványt állítanak ki arról, hogy a bevándorló milyen izomzatú? „gyenge testalkatu-e“ vagy »erős testalkatu-e ? És az orvosok bizonyit- ványa alapján kizárnak ezzel az ürüggyel százakat, ezreket, kiknél csak az a baj, hogy ők is szaporítanák az amerikai lakosok számát és pedig azok terhére, akik már itt letelepedtek vagy itt születtek. Igen sok tót és magyar kivándorló jött most vissza, kit vékony dongájunak találtak. Erre vonatkozólag ezeket Írja egy amerikai lap: „Ha az ily indokolás olyanok ellen irányulna, kik nehéz gyári, földmivelési és egyéb fizikai Luther a wormsi birodalmi gyűlés előtt. erőt igénylő munkával keresik a kenyerüket, úgy nem szólalnánk fel még akkor sem, ha talán a dolog meggyőződésünkkel ellenkeznék. De fiatal, egészséges mesterembereket, férfi és női szabókat, cipészeket, takácsokat, szücsmunkásokat, stb. zárnak ki tömegesen, kiknek bizonyára nem kell óriásoknak lenni, hogy mesterségüket gyakorolhassák“. íme e néhány sorban mily őszinte bevallása annak, hogy Amerikának tulajdonképpen már senkise kell Európából. Van már elég embere. Azokkal szemben pedig, akik mégis kivándorolnak, szigorúan jár el s amennyire csak lehet, kiszipolyozza erejüket. Ezt jó tudni. „Nem tehetek máskép!.. Képpel. Nézzétek, ez a kép a világtörténelem egy hatalmas eseményét állítja szemünk elé. Ott áll Luther Márton, a nagy reformátor a wormsi birodalmi gyűlés előtt. Ott van a koronás király, ki előtt milliók hódolnak, oft helyezkednek’ el a választó- fejedelmek, grófok, főpapok, érsekek, a népek küldöttei, tudósai és bölcsei. Vájjon w mit keres közöttük ez az egyszerű, barna csuhás barát ?... Luther Mártont azért idézték meg erre a birodalmi gyűlésre, hogy tanításainak visszavonására bírják. Azt hitték, hogy a nagy pompa, a királyi kegy, a burkolt fenyegetés megszé- ditik s ő alázatosan fejet hajt a római katholikus egyház előtt ezt mondmég a szellőtől is. Ez volt mindene: reménye, büszkesége. Úgy a szivéhez nőtt annak minden levele, _ mintha véréből sarjadzott volna ki. És most ime, most vége lesz mind ennek! A tündér fátyoléról leszakadozó gonosz gyöngyök megsebzik „az ő drága magzatait!“ Esennen néz a szegény áldozatokra kis szalmakunyhója alól, hisz már a hegy alját veri a jég és ha az övére is rákerül a sor, akkor jaj, annak a jégnek minden szeme az ő szivén üt sebet, akkor jaj, azok a csillogó gyöngyök az átok könnyeivé válnak.. . De mi az?l Az öreg Pilók bácsinak egy mentő ötlete támad. Egy-két pillanat s mire a fehér uszály az ő szőlőjéhez ér, kedves szemefénye már védve van: a három tőkére ráteríti terjedelmes j szűrét s mint aki győzelmet aratott, diadalérzettel megy vissza a fedél alá. Most már azután eshetik! Rajta ugyan ki nem fog senkisem, még maga az Isten se. A fejet büszkén hátraszegte és így beszélgetett: „íme én hatalmasabb vagyok, mint az Isten ! Ő nem tudta elvenni tőlem, ami az enyém, de én kikaptam kezéből azt. amit el akart pusztítani. Látjátok ezt ?.. . Hát kicsoda az az Isten ?! “ Ilyen őrült gondolatok kergetőztek Pilók gazda agyában. Elbizakodott s hiú lett emberi életrevalóságára. Törődött is azzal, hogy a többit mind pozdorjává verte a jég : azért ő mégis hatalmasabb, mint az Isten, lám, hogy kitudott rajta fogni az imént isi. És ezt az őrjöngős eszmét beszélte mindenütt, mindenkinek. De a szegény kishitűek mit is tudtak volna felelni rá ? Legfeljebb ennyit gondoltak magukban: „Ejnye, ejnye, Pilók bácsi, már hogy mondhat ilyet ?“ Te jólelkű együgyű ember ne kérdd, hogy miért nem sújtotta le mindjárt az Isten haragja! Ne félj, az Ég nem maradt még adósa senkinek, — Pilók bácsinak se. ...Szomorú volt az ősz ez esztendőben, még szomorúbb a szüret Badacsonyon. Biz’ a jég nem hagyott épen egy fürtöt sem s az új bortól nem soknak jött meg a kedve, sőt akinek volt, még az is inkább bánatba fojtotta. Vigalom, jókedv, mulatság zenéje nem mosolygott le az arcokról, csak a károsult fájdalma s a csalódott könnye zokogott minden felé. Nem volt kedve mulatni senkinek is, ha csak a könnyektől nem akart megrészegedni. Azaz hogy, mégis! Pilók gazda tanyáján vad lárma ujjong. Ott tombol az öreg a boros üvegek között. Gyertyák közé állította a vászonkancsót s azt mondta, ez az ő „szent kelyhe“. Határtalan jókedve van, mintha tényleg a köny-
