Harangszó, 1910-1911
1911-08-13 / 22. szám
2. oldal. ezek az egyszerű emberek a lehető legkomolyabban igyekeztek arra, hogy mesterségüket, üzletüket becsületesen igazi keresztyén szellemben űzzék és vezessék. Es mi volt törekvésük eredménye? — Sokan kárt szenvedtek becsületességük miatt, de végre is világító, ragyogó példaképei lettek a becsületes kereskedőknek és iparosoknak, példaképei minden becsületes embernek és hazájukat hatalmas lépésekkel vitték előre a jólét és boldogság országa felé. És hogy a nőknek is hozzak föl példát az önmegtagadó munkásságra, mely a munkát igazi isteni szolgálattá teszi: élt a múlt században Angliában egy leány, aki nem ok nélkül kecsegtette magát azzal a szép reménnyel, hogy valamikor még híres irónő válik belőle. Ez a leány egy nagytehetségű, de szegény ifjúnak lett a hitvese, de amiről olyan szépeket álmodott, az sohasem lett valósággá. Hamarosan be kellett látnia, hogy szép terveiről le kell mondania, ha hitvesi kötelességét, betegeskedő férjének hűséges gondozását teljesíteni akarja. De mikor meghalt, akkor férje az egész világ előtt vallotta, hogy egyedül nejének hűséges munkája és gondozása által lett csak ő azzá, amivé lett — és ez a férfiú népének legnagyobb történetirója, korának legnagyobb embere volt. A hálás férj később egy megragadó életrajzban dicsőséges emléket emelt önfeláldozó nejének, aki halála után lett ezrek példaképévé. Vájjon jobb szolgálatot tett volna-e ez a nő a világnak, ha hitvesi kötelességeit elhanyagolva egy pár, most már a feledés ködébe vesző könyvet hagyott volna hátra az utókornak ?! Azok tehát az emberiség legnagyobbjai, akiknek munkáját a felebaráti szeretet isteni szolgálattá teszi. Lehetnek ezek a nagyok sokszor „névtelen hősök* : apák, akik napnap után kezükbe veszik a szerszámot, az ásót, a tollat, anyák, akik önfeláldozással gondoskodnak a meleg családi hajléknak a boldogságáról. De én azt gondolom, hogy ezek a névtelen hősök mégis hősök, mégis nagyok, mert nagyon közel állanak a világtörténelem legnagyobb alakjához, a Jézus Krisztushoz, aki azt mondta, hogy az emberek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak. Zongor Béla. A vendég. Egy szép mondából olvastam, hogy édes Üdvözítőnk lenézve égi honából a földre, elhatározta, hogy ismét testet ölt, az emberek között megjelenik és megtudja, vájjon tudnak-e még szívből imádkozni, szeretik-e őtet, és midőn asztalhoz ülnek, meghívják-e vendégül? Egy este egy erdő szélén szállott le, koldusnak öltözve, felkereste a legközelebbi falut. A falu végén szép kastély állott, kivilágítva minden ablaka. Itt bizonyára szívesen fogadják a szegény koldust — gondolta magában, mert itt kerül a sokból a szegénynek. De nemcsak ezért, hanem akit az Ur megáldott, bizonyára hálás szívvel emlegeti Isten nevét s törekszik megvalósítani az Üdvözitő akaratát : amit eggyel az én kicsinyeim közül tesztek, énvelem teszitek, a jókedvű adakozót szereti az Isten. Bátran tért be a kastélyba. Nem hiába volt kivilágítva. Vendégség volt, asztalnál ülnek. De nem hallotta, hogy a vendégsereg közül akadt volna egy is, ki őt meghívta volna vendégül, ki így szólott volna : Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg amit adtál — kérünk. Ezen imádság helyett az öröm, vigság, nevetés, sőt olyan szavak hallatszottak ki, melyek megbotránkoztatták volna nemcsak az Üdvözítőt, hanem minden jobb érzelmű embert. Elszomorodva hallja a jókedvnek ilyen lealázó kitöréseit. Hiszen ahol ő jelen van, ott az emberek nem így költik el Isten áldását. A jókedv onnét sincs kizárva, de meggondolatlan szavak, trágár dalok nem hagyják el az ő jelenlétében senkinek ajakát. De talán nem vették őt még észre, azért nem mérsékelik jókedvüket, gondolta magában. Azért megszólít egyet a szolgák közül, alamizsnát kérve tőle: „Adjatok, adjatok, amit Isten adott“. A szolga azonban — bizonyára urától tanulta — durván kiutasította, sőt az ebeket is utána uszítá. Ha az a gazdag űr — gondolta magában — őtet szeretné, bizonyára sem ily féktelen szenvedély között nem mutatna utat, sem a szegényt alamizsna nélkül el nem bocsátaná, hanem kiadta volna utasításba : egy szegényt se bocsássatok el alamizsna nélküli Ilyen durva bánásmódra mi emberek, ha isteni hatalmunk lett volna, mit tettünk volna ? Ugyebár megátkoztuk volna a házat gazdástul együtt. Azt kívántuk volna, vagy tűz pusztítsa el, vagy a föld nyelje el, harangszó. _______ 19 11. augusztus 13. vagy legyen gazdája olyan küszöbről küszöbre járó koldus, mint mi vagyunk. így tettünk volna mi, de az üdvözitő szerető szívében a bosszú sohasem talált helyet. Ő előtte az átok szó is ismeretlen, ő csak sajnálkozni tud a megtévedt életen. Mert lelki szemeivel látja, hogy a köny- nyelmüség kastélya mellett ott leselkedik már a késő bánat büntetés gyanánt, hogy aki Isten iránt hálátlan, az is érezni fogja embertársai részéről, talán épen azoktól, kik most asztalánál ülnek, a hálátlanságot. Azt a házat, ahol a könnyelműség terít naponként asztalt víg lakomára, ahova az Üdvözítőt vendégnek soha meg nem hívják, hogy az erkölcsöket védje, a morzsákat a szükség számára felszedegesse, nem kell megátkozni, nem kell tűzzel elpusztítani, pusztul az magától is. Szomorúan folytatja utjátaz Üdvözitő, azon nehéz gondolattal foglalkozva, hogy ahol adhattak volna, nem adtak, hálát nem éreznek, minek nézze akkor meg a szegény embereket 1 Nekik maguknak is kevés a falat, vesződség a sorsuk, fekete a kenyerük, alacsony a házuk, mindezekért nem is érdemes hálát adni. De ime egy alacsony kunyhóból világosság látszik, a nagy család ép most ül az asztalhoz, a családapa az asztalfőn, az anya meg fenforgolódik, az egyszerű cseréptálban szegényes étel gőzölöghet, mégis minden szem vágyódva tekint a tál felé. Hirtelen nagy csend támad a szobában, a kezek összetéve, az édesapa ajakéról elhangzik az asztali imádság, a legkisebb gyermek még meg sem érti, mégis utána mondja: Jövel Jézus légy vendégünk, áldd meg, amit adtál — kérünk. Ámen. Csak ezen imádság után fognak az evéshez. Mivel pedig az Üdvözítőt vendégül hívták, szívesen fogadta a meghívást. Ma is ahova őt hívják, megjelenik. Belépett az egyszerű, sőt szegényes szobába, szívéből köszöntve a családot: békesség e háznak! Meglepetve az idegen megjelenésén, de meg nem ijedve, fogadá az apa a köszöntést. Az édesanya pedig felkelt a helyéről, a koldust ülteté oda. Hiszen a ház asszonya máskor se ér rá a többivel leülni, meg őneki oly kevés elég, csak a többinek legyen. Ha érzi is, hogy még éhes, nem mutatja, minek rontaná el a többi étvágyát, vagy melyiktől vegye el ? Az urától, vagy a gyermekei elől ? Szóval
