Harangszó, 1910-1911
1911-05-28 / 16. szám
HARANGSZÓ. 3. oldal. 1911. május 28. Nézi merő áhítattal, gyöngédeden, mondhatlan visszasóvárgással, mialatt sötét, könnyes fájdalom markolja össze a szivét. A fehér, kemény fej csüggedten hanyatlik le. A rászakadó fájdalom keresztje alatt tompán jajdul fel: s ki maga 40 éven át hirdette hivő hittel Isten igéjét, kötözött szívsebeket, hintett enyhületet vérző emberi szivekre: mióta elengedte erős kezét az a kis törékeny gyenge kéz; elszállt az egyedül szeretett hű lélek, ki vidámságot hordozott magával s boldogító szót, azóta — jaj! — a maga sebére balzsamot nem talál. * * * Este van. A csipkefüggönyön a lemenő tavaszi nap képe rózsállik át. Az ajtó előtt barackfák virágos ága hajladoz. Az új élet zöld selyme fénylik a fákról le. Rózsaszín napsugár-köntöst öltött minden: a kert, a muskátlis tornác, a konyhaablakban nyújtózkodó selyemszőrű cica. A fehér szobákból az otthon meleg illata árad. A természet ébredő ideje. És az erősség egyre megujúló forrásából jött angyalszárnyakon hullámzó boldogkő szó: feltámadott! az enyhület harmatát hinti a viharzó lelkekre. Csöndes nyugalommal vacsoráznak. Utána elbékült lélekkel zsoltárokat énekelnek. Az Öreganyika kedvenc zsoltárait: „Légy csendes szívvel és békével . . . “ „Bízzál ember az Istenben.“ Egyik messze visszahajló tekintettel. A másik jövőbe néző álmodó szemekkel. így énekelnek ők ketten: A 72 éves Öregapa, s a 16 éves kis Katinka. Szenteli Dezsőnó. Dr. Székács József. — Képpel. — Evangéliumi egyházunk és magyar hazánk egyaránt boldogan nevezi fiának Székács Józsefet. És mily nagy öröm ezt tudnunk nekünk, kik a magyar evangéliumi egyház hívei vagyunk, hisz így kétszeresen mondhatjuk őt a magunkénak. A kor, melyben élt, a viszonyok, melyek közt élte lejátszódott, valóban kiemelték egyéni nagyságát, s a küzdelemből győztesen kerülve ki, még nagyobbá tették azt. Orosházán született 1809-ben. Atyja, a jó János bácsi, tímármester és egyházfi volt, ki feleségével együtt a hitbuzgóság szeretetében nevelte a kis Jóskát. Már tanítói örömmel észlelték a kis Székács világos értelmét és szívének tisztaságát s nemcsoda, ha az ottani lelkész visszatartotta Székács uramat, midőn ez felpakolva a kis fiút mesterséget tanulni vitte a közeli városba. Ekkor dől el sorsa. A tisztelendő jólelkűsége folytán rövidesen latin iskolába kerül. Mindenütt szeretettel fogadják, hisz ki ne szerette volna meg az erényes kedves fiút. Kedvező sikerek után felsőbb tanulmányok folytatására Sopronba indul. Ekkor történik ama kedves jelenet, midőn édesanyja búcsucsókjával ezt mondta tanácsképen: „Ne feledd az imádságot ; Kerüld a rossz társaságot 1 “ E kedves örökség, melyet az anyai lélek kísérőjéül adott a nagy világba, mint védő angyal vezette az élet küzdelmeiben egész koporsójáig. Sopronban sokat dolgozik s annyira megkedveli a tudományokat, hogy midőn pályaválasztásra kerül a sor, a papságra már nem is igen gondol, hanem minden erejével a tanárságra készül. Tisztán ezen céllal megy külföldi tanulmányútjára is. De Isten más sorsot jelölt ki számára. Ez időtájt az ország szívében még nem volt magyar egyházunk; a pesti magyar hívek német vagy tót templomba voltak kénytelenek járni, ha nem akarták elkerülni az Isten házát. És most pár nemeslelkű hívő áldozat- készsége folytán megalakul a pesti első magyar evangélikus gyülekezet, éppen akkor, midőn Székács kiváló eredménnyel térve haza külföldi útjáról, mint nevelő, szintén Pesten tartózkodott. Itt mihamar ismertté vált s mintegy ösztönszerűen rátekintett az akkori protestáns világ, ő rá, ki mind tudományos tekintélyénél, mind kiváló képzettségénél fogva méltó, hogy a pesti magyar egyház első papja legyen. És Székács, ki előtt nem volt ismeretlen a papi pálya göröngyös útja, lemondott a tudomány csalogató babérjairól, követte Isten akaratát és 1837-ben elfoglalta állását. A kezdet nehézségéhez járult a sok baj és viszontagság. De, mintha ez is csak Dr. Székács József.
