Harangszó, 1910-1911
1911-04-30 / 14. szám
2. oldal. HARANGSZÓ. 1911. április 30. annak, hogy hozzánktartozóink sírjait fölkeressük és egy csöndes imádsággal üdvözletét küldjünk nekik abba az ismeretlen hazába: úgy különösen #most^ tavasszal vezet szívünk vágyódása a néma temetőkertbe. Belépünk. Néma csend uralkodik körülünk. Lelkünket valami különös érzés ragadja meg. Eltűnik szívünkből a világ szeretete s imádkozva közeledünk a halottak sírjához. Csak a templom, az istenháza kelt bennünk hasonló érzelmeket, félreismerhetetlen jeléül annak, hogy ezen hely is szent, miként amaz. — De éppen azért nem is tekinthetjük csupán temetőhelynek, hova csak a lélek porsátorait takarítjuk el. Istenit rejt ez a hely magában, mert isteni lehellet leng körül itt bennünket és hatja át egész valónkat ; Istennek vetése a temető az örök életre. De hallga! Mit jelent az a hangos harangzúgás, mely a körös-körül fekvő helységekből felénk hangzik és nagy erővel ragadja meg szívünket? A vasárnapi harangszó az. De hallgassátok csak jól meg, hallgassátok a lelketekkel is és majd észreveszitek, hogy abban mindig megcsendül a húsvéti öröm hangja : az Gr feltámadott! Hiszen minden vasárnap hus- vétra emlékeztet és semmise juttatja eszünkbe a feltámadás szükségességét annyira, mint éppen a temető. A sírok közt járva, könnyhullatva és mégis megnyugodva mondogatjuk: az Ur föltámadott! Úgy lesz, amint Ígérte: a halálon vett diadalma után elhagyja a földet és visszatér mennyei atyjához. — Ott azután megdicsőülve örökké uralkodik s a benne hívők is élnek és örvendeznek a végnélküli boldogságnak. Bármily nagy legyen is ezeknek száma »az én Atyámnak házában — mondá Jézus sok hajlékok vannak « Tehát egykor mi is föltámadunk és viszontlátjuk egymást! Szűnjék meg hát könnyetek omlása kedves gyermekiek elvesztése fölött kesergő szülék; — ne sírjatok ti bánattól megtépett szívek! A kik az Úrban haltak meg, élnek! Nem azt szerettük, a mi por volt, hanem azt a nyájas, szelíd lelket, mely a barátságos szemekből felénk ragyogott. Ez a lélek nem halt meg, hanem abban az örök hazában, az üdvözültek társaságában örvendez Isten dicsőségének. Viszontlátjuk egymást! Német eredeti után Pulay Vilma. Sántha Károly. — Arcképpel. — Évtizedek óta Dunántúl tolnai tájáról a vallásos,költészet tiszta hangjai szálltak szét az egész országba. Gyönyörködtették, vigasztalták, erősítették az olvasók ezreit. Sántha Károly, a sár- szentlőrinczi tekintélyes gyülekezet ev. prédikátorának ajkán csendültek ezek az édesszavú, meleg énekek. Azóta bizony nagy idők elmúltaki Meg is változott sok minden. Elmúltak a hetvenes évek, utána a nyolcvanasok,.. . egyszer csak nagyot fordult az idő kereke, átzökkent az új évszázadba, sőt annak is befutotta első tizedét... A mi költő papunkat se kfmélgette meg egészen; hóval hintette be fejét, meg is lankasztotta, meg is törte — lantján egyik húrt leszakgatta, a másikat pedig gyászfátyollal vonta be és tompábbra hangolta, — de azért mégis a régi maradt benn a lélek, s a régi lélek- ből a régi vallásos hit, a régi Isten- imádás énekei szállnak ma is felénk. így azután alig akarjuk elhinni, hogy Sántha Károly ott hagyta régi gyülekezetét s nyugdíjba vonult. Pedig úgy van. Husvét ünnepén lépett utoljára szószékére. Bucsúzásul is a húsvéti öröm örökkévalóságát hirdette. Mert nagypéntek hiába mondja: soha többé!... Husvét diadallal hirdeti: mindörökké!... Nyárnak végén
