Harangszó, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-10-01 / 10-12. szám
— Azt jelenti, fiam, hogy nem akartak harcolni__ — A bakák se nem akalíak? — kérdi hitetlenkedve. — A bakák sem! Iszonyú, hogy még mindig nem hagyja abba! Vallat-vallat megállás nélkül— Hol voltak akkol a huszálok? — A huszároknak — kezdem némi tűnődés után — abban az időben nem voltak már lovaik, kisfiam. Aztán alig akadt huszár, akinek kardja ketté ne törött volna az embertelen háborúskodásban. Mert négy esztendőnél tovább verték akkor egymást népek és császárok... Mintha megérezné, hogy ki akarok csúszni a további kérdések'f elől. De nem enged! Folytatja, ahol abbahagyta az imént. Miindent-mindent tudni akar! Kissé összehúzott szemöldökkel tartja rajtam a tekintetét, ami olyan leverő egy ilyen apró katonánál, hogy összeszorul tőle a szívem: — Hol voltak a tüzélek? Miéit nem lőttek az ágyúkkal a csehekle, lománokla meg a szelbekle? Hallgatok. De nincs kegyelem:-— Talán elszaladtak a magyal tüzélek? — Azt hiszem, nem is voltak már akkor magyar tüzérek, — mondom neki majdnem tehetetlenül. De Jánosban nincs könyörület! Csak azért is! S váratlanul megdöbbenek a hangján, mert ez a hang egyszerre leesik, mintha valami szomorú öreg ember beszélne hozzám: — Azélt nem halt meg minden tüzél ...Hol voltak az ágyúk, mikol a csehek, lománok, meg a szelbek jöttek a magyalok ellen? Miéit nem lőttek a magyal tüzélek az ágyúkkal? Most beszéjjél! Nem tudok beszélni, válaszolni még kevésbbé. De még mindig nem enged, ahelyett valósággal belémkapaszkodik. Szörnyű, hogy a fiam tudni akar mindent s olyan kérdésekkel áll elém most, amelyeket magam előtt is titkoltam eddig! Közelebb lép az asztalomhoz: — Hol volt a magyal kiláj, mikol az ellenségek bevették Magyalolszágot? Ellől beszéjjél! — A király, fiam? — kapok némi lélegzethez. — A király elment innét... ■—- Elment? — s karikára nyílik a szeme. — Miéit ment el? Nem volt neki kaldja? Rémület, hogy még mindig nem hagyja abba! És mert hallgatok, még egyet lép felém: — Hol volt a kilájnak a kaldja? Eztét mondd meg! Istenem, Istenem, hogy rukkoljak ki most eléje s leplezzem le valamennyi — magunkat? Mint értessem meg vele; hogy nem tudom, miért hagyott itt bennünket a király, s miért nem állt ki a seregek legelejére? Mit gondolna rólunk, nagy emberekről, ha elárulnám neki, hogy amikor egy csatakos őszön mindenfelől reánkjöttek (félszemmel visszafelé pislogva!), a magyar bakák, magyar huszárok,* magyar tüzérek hazaszéledtek s ledűlvén a kuckóba, aludni kezdtek a balfülükön? János néz-néz rám s a fejét ingatja. Mintha sejtené már, hogy nagyon nyavalyás volt itt akkor minden ember. Még van egy kérdése: — És te: hol voltál akkol? Miéit nem mentél vélekedni? Most beszéjjél! — Azért — s itt már kiabálni vagyok kénytelen —, mert anyukátok igen beteg volt akkor s nem hagyhattam magára. Akkor már különben is elvették a kardomat... Hitetlenkedve' néz reám. Isten, Isten, mit gondolhat most össze rólunk a fiam, aki olyan apró legényke még, hogy csakcsak jövő ősszel indul el az elemi iskola első osztálya felé s olyan szigorú arccal áll most itt, hogy az több, mint riasztó. Végül annyit mond bókodva, nem minden csúfolkodás nélkül: — Az én kaldomat nem lehet elvenni! Melt én nem adom oda! Elmúlik öt perc. Haragnszó 23
