Harangszó, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1-9. szám
tendővel előbb Metternich ügyeskedett ki a Bécsi Kongresszustól. A háborút vesztett Magyarországot pedig ízekre szedték. Pedig Magyarországnak nem voltak hódításai, amelyekre bárki is jogos igényeket támaszthatott volna. Földjét egy évezreden keresztül megszakítás nélkül bírta, noha területének egy nagy része másfél évszázadon át az Európára törő Ozmánbirodalom haderőinek a felvonulási területe és hadjáratainak hadszíntere is volt. Azok elmúltával a romok helyreállítása és a feldúlt harcterek eltakarítása következett, amelyek helyén szorgalmas és verejtékes munkávtal olyan kultúrát teremtett meg, amely semmiben sem maradt mögötte azoknak az államoknak, amelyek Európa nyugatán békében fejlődhettek,, amíg ők helyettük is harcoltak. A nagy francia történetíró, Jules Michelet — 1798— 1874 — a magyaroknak Európa védelmében kifejtett önfeláldozását, nagy történeti munkájában ezekkel a szavakkal méltatta: ,,A magyar nemzet a heroizmusnak, a nagylelkűségnek, a méltóságnak az arisztokráciája. Az európai népek vájjon mikor fogják visszafizetni ennek az áldott nemzetnek, amely a civilizált emberiséget a saját testével mentette meg a tatárok és törökök ellen?” A magyar nemzet Istentől reárótt feladatát elvégezte, ha nem is várt érte köszönetét vagy éppen hálát, mégkevésbbé azt hogy éppen ez a Franciaország, melyhez sok évszázados barátság fűzte, az az Anglia, amellyel Európa legnyugatibb távolán útjaik mégcsak véletlenül sem találkoztak össze, és még véletlenül sem keresztezték volna egymás útjait, az az Amerika, amelynek szabadságharcában annyi magyar vér folyt el, a legirgalmatlanabb ellenség módjára, a magyar nemzet kiirtására törjön. Amikor egy évezred előtt a kárpáti Dunamedencében a magyar nemzet megtelepedett, — ahol előtte a népek országút ján, a Duna völgye mentén fel és alá áramló népek csak átvonultak, vagy téli szállásra meghúzódtak; ahol a rómaiak is csak a folyók átkelési helyei közelében telepítettek egy néhány előretolt centrumot; ahol a húnok két nemzedéken át megszállottak; és csak az avarok tudtak egy rövidéletű birodalmat fenntartani, a magyar nemzetnek számolnia kellett azzal, hogy ebben a viharsarokban küzdelmes élet vár reá. A népvándorlás elkésett hullámai: a bolgár, bessenyő, a kún, a balkán-szláv, a tatár és az ozmán-török néphullámok ereje a magyar ellenálláson tört meg, amiként, nyolc évszázadon keresztül megtörtek a magyar hullámtörőkön a germán „Drang nach Osten“ hullámverései is. A magyar nemzet a világháborút, — ezt a nagy pert, — elvesztette és a per nyertese maga a Sátán lett, akinek jó védőügyvédjei — advocati diaboli — maguk is démonok voltak, — az alvilági gonosz szellemek: Wülson elnök. Lloyd George, Orlando és Clemencau miniszterelnökök, majd ennek a két utóbbinak gonosszság dolgában nem kisebb utódjai: Nitti és Millerand premierek. Ennek az alvilágnak erényei: a szószegés, a hitszegés, az árulás, az álszent képmutatás a hazudozás, a léprecsalás. Oltári szentjei: az orgyilkosok, a beugrató ügynökök és az ellenség katonaszökevényei. A háborút vesztett magyar nemzetet a vádlottak padjára ültették ezek a Nagyhatalmak, amelyekkel a háború 52 hónapja folyamán, — az olasz erőket kivéve —, mégcsak harci érintkezésben sem volt. Vádlottak padjára ültették annak a lehetősége nélkül, hogy a vádak ellen védekezhessen. ítéletet hirdettek ki ügyében anélkül, hogy kihallgatták volna. Ezt a vésztörvényszéket ők „Békekonferenciának” hívták, amely még a nevében is kérkedve tüntetett a hipokrízissel, minthogy éppen ez a „Békekonferencia” volt az, amely elvetette a revanche (bosszú) magvait, kicsíráztatta az Harangszó 15
