Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1-5. szám
akart vége lenni. Visszafordult. Nagy lendületet vett, hogy a patakot átugorja. Túl széles volt a patak, nagy csobbanással fröcskölt szét körülötte a víz. Kimászott és hasra vágódott. Megijedt, amiért zajt csapott a sötét éjszakában, melynek csendjét most már az ismét sűrűn hulló eső zaja törte meg jótékonyan, az erdősáv fáinak száraz leveleit zörgetve. Másodpercek múlhattak csak el, hogy a patakból kimászva végig nyúlt a földön és máris előtte vagy száz méterre az erdő szélében felvillant egy erős villanylámpa fénye: a járőr. Most a fal és a széles patak volt a „vakondtúrás” — gondolta. A fal feltartotta, hogy a patak veszélyes oldalán menjen tovább; a csobbanás jelt adott, hogy a járőr látótávolságon kívül árulja el hollétét. Lassan közeledett a járőr, a villanylámpával a patakot pásztázta. Szinte beleragadva a sárba várta, hogy mi lesz. Ruházata összeolvadt a sáros föld színével. Tovább mentek rajta, a fény elsiklott felette. Egy veszéllyel megint kevesebb — gondolta. Felállt. Lassan, szinte csak egy lábnyomhossznyit lépve ment tovább, egy kissé a pataktól is távolodva. Kis idő múlva az erdő szélén egy újabb villanylámpa gyenge fénye tűnt fel előtte, mely csak arra volt jó, hogy ő lássa, merre vonul el a járőr. Elvonulását ismét hasonfekve várta be. Megkönnyebülve kelt fel. Feltevése szerint nem volt valószínű ezen a rövid szakaszon még egy járőr jelenléte. Világosodni kezdett, mire a drótsövényhez ért. Ott volt előtte az elgereblyézett sáv és azon túl a két sor tüskés drót és azon túl, öt méterre tőle a szabadság. De nem tudta, hogy hol az aknamező. Töprengésre nem volt idő; erősen világosodott. Arra gondolt, hogy aki a vakondtúrásban megbotlasztotta, az itt is átsegíti. Hite vakmerővé tette. Elővette drótvágó ollóját, átvágva mindkét drótsövényt, átbújt a résen. Osztrák területen egy keskeny, sűrű bokor erdősávon, mint a lőtávolon kívül került vad gyorsan átcsörtetett. A keletről láthatatlanná tévő erdő védelmében megállt. Két karját a még mindig zuhogó esőben az ég felé tárva, a félelemtől, a határ még veszélyes közelségétől csak halkan mondta, de belülről lelkének néma hangja örömrivalgva üvöltötte: SZABADSÁG! Dajka Miklós ÁLMOM AZ ISTEN Bátyúm: a legsúlyosabb Nincsen, Ütam: a nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni, menni S az álom: az Isten. Vele szeretnék találkozni, Az álmommal, nagy. bolond hitben S csak ennyit szólni: Isten, lsem S újból imádkozni. Nem bírom már harcom vitézül, Megtelek Isten-szerelemmel: Szeret kibékülni az ember, Mikor halni készül. Ady Endre Harangszó 27
