Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1-5. szám

EL KÉNE INDULNI... ...játszva, dalolva hazafelé /Kodály/ A napokban az egyik itteni magyar kultúregyesület körlevelében legfontosabb feladatunk nagyon pontos meghatározására találtam. Üj helyiséget béreltek és bevallják, hogy megválasztásánál nem az volt céljuk, hogy a felnőttek nyugodt és kényelmes kvaterkázását biztosít­sák, hanem az ifjúságnak akarnak minél jobb, minél kellemesebb hely­­lyel szolgálni. Nekünk, hazánktól távol éló' magyaroknak legfőbb gondunk ifjúságunk megőrzése kell, hogy legyen, örömmel hallom és olvasom, hogy egyre többen érzik a felelősséget, mind több helyen készítenek a felnőttek táborhelyeket, hogy egybegyüjthessék fiataljainkat. Nagy gond­dal, szeretettel kell előkészülnünk azokra az alkalmakra, melyeken össze­jönnek gyermekeink. Nfe elégedjünk meg azzal, hogy a magyar szót adjuk, válogassuk azt is meg, hogyan szerettetjük meg. Január folyamán résztvettem egy táborozáson. A gyermekek különböző fokú nyelvi tu­dással érkeztek. A kis csoporttal foglalkozás közben felmerült szinte minden probléma: hogyan kezdjük a nyelv tanítását, hogyan kívántassuk meg a magyar nyelven olvasás és írás ízét, mit adjunk a magyar szellem gazdag kincsesházából, hogy a további tanuláshoz alapul szolgálhasson? Hogy növeljük érdeklődésüket? Mi az, ami legközelebb áll hozzájuk? Mielőtt ilyen nagy munkához fognánk, saját tudásunkról kell alaposan számot adnunk. Nem tapadt-e hozzá sok sallang, az igazán szép és magyar mértékéhez hasonlítva értéktelen ? Soh’sem felejtsük el, hogy gyermekeink kevesebbet foglalkozhatnak hazájuk kultúrájával, mint az otthoniak, adjuk a legklasszikusabb megnyilvánulását minden téren. Gyarlóságunknak tudatlanságunknak segítségére siet maga a gyermek. Gondolkodása objektív, mentes az érzelgősségtől, giccstől. Csak a klasz­­szikus forma áll közel hozzá. A mi feladatunk tehát azt nyújtani, ami lényének legjobban megfelel. A cserkésztáborban láttam, nogy legnagyobb segítőtársunk munkánkben a zene, közelebbről, a magyar népdal. Az együtt töltött két hét elég volt ahhoz, hogy azok a résztvevők, akik a táborozás kezdetén alig beszéltek pár szót magyarul, sok népdallal gaz­dagodva tértek haza és attól kezdve otthonuk csak úgy zeng a szép dallamoktól, még a szülőkben is felébresztik az elfelejtett szép meló­diákat. A gyermekek zenei nevelése nem új felfedezés. Az Egyház már a középkorban nagy gondot fordított a zenei nevelésre, hiszen a templomi kórusokban a szoprán- és altszólamokat fiúkkal énekeltették. Székesegy­házak mellett több helyen állítottak fel zenei iskolát „scola cantorum”­­ot. A reformáció még jobban megerősítette a zene kiváltságos helyét a nevelésben. Luther szinte „beleénekelte” a reformációt a lelkekbe. Őseink magasfokú zenei műveltségéről tanúskodnak zsoltáraink, régi éne­keink dallamai. A reformáció első századainak buzgó hitélete megköve­telte zenében is a klasszikus formát s csak a hitélet lanyhulása, a zenei nevelés elhanyagolása hozta magával a múlt század folyamán a dallamok leegyszerűsítését, elszíntelenedését. A XX. század elején a zenei órákat, vagy ahogy akkor nevezték: „tandalórákat” keserves robotnak érezte diák és tanár egyaránt. Erről a mélypontról Kodály Zoltán lendítette új irányba a zenei nevelést. Mint egyik cikkében írja, sétálgatott a budai Harangszó 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom