Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10-12. szám

lázta, főképpen pedig riktérozta kedve vagy szeszélye szerint. Azt mondta hát neki mindjárt másnap délelőtt: — Te, Mária, ezentúl te tartod tisz­tán a táblát, megértetted? Mária rángatta a vállát, nézte ko­nokul a nagylábaujját és még azt sem válaszolta rá, hogy papucs. Tanítónéni hozzátett tehát még egy­két zokszót a kitanításhoz: — Mert már én igazán csak ben­ned bízom. Felragyogott mindezek hallatára Má­ria eddig bádog fényű tekintetében va­lami drága, ismeretlen fény-e, vagy melegség, magam sem tudom. Elég az hozzá, hogy attól kezdve olyan ra­gyogóra nyalta a vizesronggyal a táb­lát, akárcsak a fekete szurok. Három hétre rá meg, valami beszéd- és ér­telemgyakorlati beszélgetés alkalmával, máír fjei is nyújtotta az ujját, igaz, hogy egyelőre csak fiélváillmagasság­­nyira, de mégis csak annak jeléül, akár hiszik, akár sem. részt tudna és részt is óhajt venni a közös szellemi megerőltetésben. Telt-mult az idő, Mária már annyi­­ra emberszámba kezdett menni, hogy kiművelt emberfő mivoltára immáron féltékenyen vigyázni is kénytelenült. Röstellem váltig, hogy ilyesmiket kell bevallanom róla, de hát nincs különben: össze-vissza hazudozott az istenadta, annak a kedvéért, hogy elhibessük, egy idő óta rendszeresen mosdik ott­honában, a barakkváros valamelyik nyomorúságos kis vackában, ha igaz. Hát nem volt igaz. Lavórt, törülközőt, szappant ki fantáziáit magának az árva de hát a végén belevesztett mégis. Egyfelől azt már nem tudta, — meg­felelő tapasztalatok és élmények hí­ján — elmesélni, hogy mosdanak la­vórból, szappannal /és törülközővel, másfelől a zöldkeresztes nővér is rá­­vallott szörnyen, hogy azt mondja, de­hogy van őnáluk lavor, szappan meg törülköző, dehogy van... A napokban héthatárraszóló öröm­mel sugározta világgá tanítónéninek az adventi nagy örvendetes üzenetet. — Tessék már elképzelni. Az ün­nepélyen betlehemet játszanak és én leszek az egyik angyal. Angyal le­szek, tanítónéni, én fogom a betlehe­met félfelől. Fehér ruha lesz rajtam, angyal leszek. Durcás, gyanakvó, csúnya kis arca egészen beleszépült. Hát hogyis ne. Oláh Mária, barakklakó kis nyomo­rultja, fehérruhába öltözködik, an­gyal lesz és a betlehemet fogja félfelől. Megtisztító, boldoggá tevő ereje van az ilyesminek. Híre szaladt e nagy örömnek ba­­rakkokszerte és az iskolában osztá­­lyokszerte egyaránt. És ez volt az öreg hiba. Hiszen ilyen formán igaz­gató úrnak is a fülébe jutott. Azon nyomban konferenciára hívta .össze az egész tanítótestületet. Valljuk meg őszintén, tiszta szín­való igaza volt az igazgató úrnak, ekképpen cselekedvén. Ő felelős a rendért, meg az iskola jó hírnevéért is, ugyebár. Hát hogy is volna az le­hetséges, hogy egy karácsonyi ünne­pélyen egy kéteshírü családnak maga személyében nemkülönben rosszmagavi­­seletü tagja legyen angyal és gyászoló­körmű, retkes kis kezével tartsa a ra­gyogóan fehérre sikerített betlehemet félfelől — gondolatnak is groteszk, nemde ? Tanítónéni ugyan hűséges védő­ügyvédjévé bátorodott szegény kis védencének, de nem használt az sem­mit. Szóló-egyedül maradt, a tantestü­let igazgató úrral az élén Oláh Mária angyalsága ellen látta jónak dönteni. Nem lesz angyal Oláh Máriából idén karácsonykor, szomorodott szívvel adom tudtára mindeneknek, kiket tán sorsa érdekel. E nagy szomorúságban — 19 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom