Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6-9. szám
lom és a magyarok lakta terület közé — amely akkor túl a Bécsi Medencén, a Wachauig terjedt — egy több napi járóföldet kitevő lakatlan gyepűt vontak. A bánhidai csata másnapján, 907. július 7-én, de meglehet, hogy pár nappal később, leheli ki Árpád fejedelem a legnemesebb magyar lelket, de még minden bizonnyal látta az ellenség pusztulását, hallotta a magyar győzedelmes hadak d'iadalénekét... A győzelmi ének elhallgatott... A Fejedelem kihűlt testét a Duna folyó egyik mellékágába temették el, majd a temetés után a vizet visszaeresztették a medrébe. A temetés helyén később a kegyeletes utódok templomot emeltek, amit Fejéregyházának — a Fejedelem Egyházának — neveztek el, amely az idők folyamán elpusztult. A Gesta szerzője, Béla király névtelen jegyzője még túl közel élt a honfoglalás korához, így a> honfoglaló magyarság lelkivilágához, hogysem az ősi mythos alól magát függetleníteni tudta volna, akként nem is emlékszik meg arról, hogy Árpád fejedelem a bánhidai ütközetben szerzett halálos sebesülésében halt volna meg. A valóságot bizonyára akkoron a bánhidai táborban szigorúan el is titkolták, hiszen abban az időben, a magyar felfogás szerint a hősi halál nem volt megdicsőitő dolog. A magyar mythos szerint a másvilágon mindazok szolgái lesznek annak, akinek a kezéből estek el a harcon. így nemzeti gyalázatnak tekintették volna, ha a fejedelem egy ellenséges vitéz kezétől szerzett sebesülésében haljon meg, és így annak a másvilágon a szolgája legyen, még ha az a bajorok vezére is lenne. A hősi halált csak a görög-római mythológia és az azon felnőtt népek találták meg dicsőítőnek és emelték őket az Olympus felhői felé, vagy a Walhallába. A bánhidai csata Árpád fejedelem halálával tette a honfoglalást teljessé. Ám a történetírás ezzel nem zárta le a bánhidai csata eseményeit, ha nem is foglalkoztatta a történetírókat, vagy csak úgy “per tangentem“ érintik is a honfoglaló magyarok jellemzését, amely szeirint ennek a kornak harcos erényei magabízó, ha nem is éppen önmagát túlértékelő, többé-kevésbé erőszakos, szilaj, korlátokat nem tűrő, meggyőző rábeszélésekkel szemben közönbös, individuumokból álló, szorosan vett ethnikum nélküli társadalmat tenyészett ki, amely, ha még egy szerződés — akár legyen “vérszerződés“ — is kötelez ez elhunyt fejedelem iránt, nem vállalta volna el minden ellenvetés nélkül fejedelmének éppen abban a kritikus időben annak 13 esztendős gyermekét, amikor a nemzet léte vagy nem léte függött a fejedelem egyéni képességeitől. Nem elég, hogy éppen csak felnőtt férfiú legyen az új fe— 15 —
