Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-07-01 / 7-9. szám

Varga István huszár káplár 1849. április 7. A történelem nemcsak a hadvezérek tetteit örökíti meg; gyakran feljegyzi az egészen apró emberekét is, ha azok valami rendkívülit tettek, vagy súlyos helyzetben példaadóan viselkedtek. Egy ilyen feljegyzés jelent meg a “HÖLGYFUTÁR” 1869. évi április 7-i számában “Ma 20 esztendeje“ címmel. Az ilyen visszaemlékezések közlését a kiegyezés előtt erősen tiltották és a “lázadás feldícsérésének” minősítették, amiért elég hosszú áristom büntetés jára. Ez a “szemtanú”-leírás” ha nem is vérontásról emlékszik meg, csupán arról, hog a szereplő daliák egy-egy pohár móri karcost hajtották fel, még­iscsak hősi cselekedetnek számít: meg­futamították vele a császári ármádia főparancsnokát, Windisgraetz herceg cs. k. tábornagyot. E szemtanúleírás” nem tárcának ké­szült, sem anekdottának, csupán visz­­szaemlékezésnek volt szánva az el­múlt nagyidőkről amikor Isaszegnél még javában dörgött az ágyú és az egész Pest-Buda lélekzetvisszafojtva hallgatta, mint közelednek a dörejek. A város még tele volt osztrák csapatok­kal, ekhós kincstári társzekerek, nehéz, megvasalt, embermagas kerekeiken ir­galmatlan lármával döcögtek a macs­kakövekkel kövezett pesti utcákon; a kocsik saroglyáihoz szörnyen össze­tört lovak voltak kenderkötőfékeikkel kötözve. Ki sántított, ki meg eleven seb volt: a marjukat felnyomta a nye­reg, a csípejüket feltörte a soványság; sipoly, tályog, eleven hús; a söré­­nyök gubancos, a szőrük gondozatlan, kócos, keféletlen. Rossz nézni is. Ütőn, útfélen maradozók baktatnak: köpe­nyük sarka elől a térdnél felgombol­va, mintha frakkot akarnának vele utánozni. Puskájukat a csőtorkolattal lefelé akasztják a vállukra: Így köny­­nyebb — mert így szabálytalan! A közöny, a fásult fáradtság messziről lerí róluk. Ki kovát csihol, hogy pipá­ra gyújtson, ki meg egy kitekert nya­kú jércét koppaszt menetközben, hogy majd az “Abkochen”(1)-nél, a “lefű­zésnél” csibelevessel traktálja meg magát (bizony megfizette az árát!?), akad olyan, aki szájhermónikával vala­mi He.matslied (2)-del vesződik, de egy sem, aki az elakadt “Feldhaubitz” (s)-on taszítna egyet, pedig a nagy­­csontú, vércsederes pinzgauiak (3-a) át a Fahrkanonierok(4) ugyancsak csé­pelik. , A Házak előtt itt is, ott is katonai társzerek állanak, bennt a kvártélyon a tiszt urak csomagolnak s a szekerek most arra várakoznak. A hajóhídnál a sok irányból jövő járművek, csapa­tok, összetorlódnak, türelmetlen szit­kokkal igyekeznek egymás elébe ke­rülni, pedig egy szeplősképű, égrené­­ző orrú picnér(6)kapitány majd kiordít­ja magát, hogy a híd forgalmát rend­ben tartsa. A járókelőket ez a hadművelet, — az osztrákok híres “Flakenbewegung”­­(7)-ja pedig szerfelett érdekli és a bámészkodó nép elárasztja az utcákat. Most pedig a szemtanúé a szó: “... akár hiszik, akár nem, a vissza­vonuló császári osztrák társzekerek mellett ott lovagol pipázgatva egy huszár patruj, a Nádor huszároktól. A zöld dolmány, fekete csákó veres tollforgóval nem hagy kétséget, hogy kikkel van dolgunk. A huszár patruj a “Hatvani(8) utcából befordul a Kígyó (9) utcába, onnan, mint ki jól ismeri az utat, ráfordulnak a Váci(10) utcára és a nyomukba már csődületté kevere­dett utcagyerekekre rá se hederítve egykedvű, békés pipaszó mellett a Színháztérről1) lovagolnak. Itten megállanak és tanakodnak. Ezenköz­ben az utaci sétáló közönség is fel­gyülekezik. Szeretnék megvivátozni a rég nem látott honvéd hősöket, de 19 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom