Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-07-01 / 7-9. szám
nem mernek. Az utca tele van még ellenséges katonatisztekkel, — baj lehetne még belőle. Így csak mosolyognak feléjük, de azok csak egykedvű közömbösséggel viszonozzák az ünnepelt etésüket és elindulnak a Váci Kapun(12) kifelé, de nem haladnak sokáig. A Jaegerhornhoz(13) címzett fogadó előtt megállanajk, lóról szállanák. Most a járó-ke'ők szeretnének hozzájuk sietni és megmondani nekik, hogy igyekezzenek tovább, mert a vendéglő tele van császáriakkal, de ezek magyaros tempóval felhúzzák a kengyelt a kengyelszíjjakon, a kantárszárakat lekanyaríntják a lovak fejéről, egy közülök átveszi a lovakra való vigyázást és a többi pedig bemegyen a fogadóba. Ugyan az egyik huszár, — jó ötvenes, — háromkapitulációs(13-a), deres bajszu hadfi — kívül marad az ajtóban a vigyázás szempontjából s a káplár negyedmagával leül az egyik asztalnál és boritalt parancsolnak ki. A kellnerek, meg az egész vendégsereg reszketnek az ijjedelem miatt, hátija itten verekedésre kerülne a sor, vagy ha lövöldözni találnának;! A jelenlévő osztrák tiszt urak igyekeznek nem látni semmit, pedig csak egy asztalnál ülnek vagy tízen is. Ezalatt a négy huszár kényelmesen előveszi a tarsolyából a szalonnát, csillagos bicska is kerül és szép csendesen megszalonnáznak, a borukat felhajtják, hosszúra kisodort bajusszukat megtörlik a kezék fejével és illendő módon oda köszönnek a fogadósnak, meg a vendégeknek: “’esés jónapot!” és nagy sarkantyú pengetéssel mennek is már kifelé. Fellélekzenek a fogadós is meg a kellnerek is, de leginkább az osztrák tiszt urak, amikor újra csapódik az ajtó s a káplár egymagában visszajön: “Ugyan fogadós úr, külgyék ki a legényeknek is egy fél meszely bort. Egészen megfej edkezénk róíluk... na, meg a fizettségről is... ” teszi hozzá restelkedve. A szemtanú ekkor közbeszól, hogy hagyja csak vitéz káplár uram, a cseh(14) ki van már fizetve. Nosza! Nem kell több a káplár urnák, a szeme villámokat szór, az arca elkomorodik és mintha a rájcsurban(15) kommandérozna a huszároknak, reá kiált: “Hogy merte ezt véllem megcselekedni az úr? Azt hiszi, hogy a kocsissá vagyok én az urnák, hogy nékem egy pohár bordáit fizet? Azt a radnai teremtettét az urrnak!” — s azzal a szemtanú asztalára egy ötforintos Kossuth-bankót dob és maga után az ajtót becsapva, — szinte csörömpöl, — eltávozik. Az osztrák tiszt urak pedig... — a káplár még nem tartott a “teremtetté”-nél, - sietve eltávoztak a konyha felől...” A szemtanú kifutott az utcára, hogy legalább kezet rázzon ezzel a derék huszár káplárral, de már akkorra az egész patruj neki indult trappban a gödi (16( országútnak. Windischgraetz Alfréd herceg, császári-királyi tábornagy, a működő osztrák hadsereg főparancsnoka, magyarországi főhadi parancsnok és császári helytartó arra a hírre, hogy a huszárok már bennt vannak Pesten, azonnal nvergeltetett és podgyászt, meg a harácsolt portékáit odahagyva, hanyat-hondok menekült Budáról. A szemtanú pedig az 5 forintos Kossuth-bankót berámáztatta. Ez volt a nagy háborúból a legkedvesebb emléke. A “Magyar Breviárum“-ból közli: vitéz ILLYÉS GYULA Az abszolutizmus idején a németszó járta és ennek elmúltával még hosszú ideig némettel keverték a magyar szót. Magyarázatul: 1) “Abkochen” — lefőzés; ebben az időben nem volt az alosztályoknak mozgókonyhájuk. Kiki magának főzte meg az ebédjét a főzőedényében amit a “borjú”-ra csatolva mindenki magával vitt. 2) Heimatslied — otthonra emlékeztető dali; 3) Feldhaubitz — tábori tarack; 3-a) pinzaui hidegvérű söröslovak; 4.) Fahr— 20 —
