Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1-3. szám
Magyar asszonyok Pantheonja Az októberi dicsőséges Nemzeti Felkelés képes tudósításai minden szóvirágnál beszédesebben számoltak be a magyar asszonyok és magyar leányoknak az ezerdéves hagyományokhoz való hű helytállásáról. Az utcai tüntetések női oszlopai: az özvegyek, az özveggyé vált arák, gyászoló anyák és nővérek felvonulásai, az utcai harcok tűzvonalába és a torlaszokra került kevesek, akik géppisztollyal, karabéllyal, kézigránáttal kezükben a férfiak oldalán, férfimód harcoltak, egyenes leszármazottai voltak az “ egri nők”-nek és annak a névtelen millió magyar asszonyoknak, akik Magyarország 1.000 éves fennállásában vettek annyi részt, mint akár a férfiak. Azok a magyar asszonyok, akik a bolsevista besúgórendszer ellenére, a “ gyerekszáj” elszóllásainak veszede'mei között olyan gyermek-nemzedéket neveltek fel, akik pusztakézzel, egy benzines üveggel, szembe mertek szállani az orosz páncélos szörnyetegeknek, voltak akkora hősök, mint akik a barrikádok tűzvonalában vették fel a harcot. A kockázat nagyobb volt — kétségtelenül — és továbbtartó, mint, aki mellét a töltött fegyvercsövek elé tárja. A “Szovjet Hőse” vagy belelő vagy... Ha bele lő akkor a szenvedés csupán pillanatokig tart, de ezek az évek hosszú sorának megszámlálatlan órái, olykor éveknek tűnő perceinek izgalmas kockázata a megkínzások százféle változatának látomásaival gyötörte őket. Csupán egy ártatlan elszólás kell ahhoz, hogy mindazt, amit képzeletben átélt, valósággá válljon: a testi és lelki gyötrelmek tengere szakadjon reá. Az otthoni légkör szelleme nélkül, amelynek élesztője a feleség, az édes anya, — a barrikádok üresen állottak volna, vagy nem lett volna, aki barrikádokat emeljen. Síró feleség állotta volna útját a kenyérkeresőnek, vagy anya a jövendő családfenntartó diáiknak vagy inasgyerekeknek, akik dehogy kockáztatták volna meg munkahelyüket, a napi betevő falatot, a télbehajló őszön a kihűlt othhonok tűzhelyének tüzelőanyagát, az egészségüket, vagy éppen az életüket egy ostoba szólamért: “Szabadság!” Pedig karszallagjukon ez állott: Szabadság vagy halál!” A karszallagokat Pedig nem bütykös munkás kezek varrták össze, hanem fürge női ujjak, amiként 108 esztendő előtt is ugyanezen ujjak varrták a nemzetiszín kokárdákat, vagy 253 évvel ezelőtt a kék-vörös Rákóczilclbogókra a “Cum Deo pro Patria et Libertate” feliratokat is. * A magyar asszonyok 1000 éves története szakadatlan láncolata volt a kockázat-viselésnek, amely elkezdődött az Etelközi őshazában de nem ért véget a dicsőséges Októberi Nemzeti Felkeléssel. Ügy lehet, hogy még csak most kezdődik a neheze. Legalább is Serov Iván, a balti népek hóhéra, Moszkva szakavatott pribékje, a szabadságukért küzdő népek kiírtója aként nyilatkozott, hogy a magyar felkelés ügyét 1—2 fiatal generáció szibériai deportálása oldhatja meg csak véglegesen. Ezt az egy-két nemzedéket kell a magyar asszonyoknak pótolniuk olyan újabb nemzedékekkel, akik nemcsak bátran tudnak fegyvert fogni, bátran tudnak meghalni a szabadságért, hanem akik meg tudnak bízni társaik bátor szívében, hűségében: olyanokkal, akiknek eszméik legmagasabb emelvényén a hűség és a 9
