Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-07-01 / 7-9. szám

Mit köszönhetünk a diakoniaháznak ?

Diakoniaházunk elvesztése által az Ur mindnyájunkat önvizsgálatra, magunkbaszállásra indít. Szükséges, hogy mint anyaszentegyház, mint Krisztus földi testének egy része is magunkba szálljunk és önvizsgálatot tartsunk, amint arra a március havi Jelentésben olvastuk a megszívlelendő felszólítást. Ez a magunkbaszállás szükségessé teszi azt is, hogy számba vegyük, hogy mit is adott nekünk az Ur ebben a most elvesztett intézményben és hogy kérjük az Urat, hogy mutassa meg nekünk, hogy mi az Ő parancsa hozzánk ezután és hogy Ő maga teljesítse meg bennünk és általunk az Ő parancsát.

Mig a volt Árvaházban a szülő nélkül maradt gyermekek gondját igyekeztünk felvenni és ennek a munkának folytatásaképpen most is segítünk gyülekezeteinkben árva gyermekeket, addig az Ur több mint tíz évvel ezelőtt reánk bizta a verbászi Diákon1'aházat, amelynek vezetésére akkor más egyház nem vállalkozott és ahol az Ur Jézus szegényei között felnőtt emberek, gyengeelméjű leányok, beteg, magukkal tehetetlen asszonyok és férfiak voltak. Ezeknek a gondozását ,a nekik való szolgálatot adta nekünk az Ur. A ház ellátása mint régebben, úgy most is a külföldi hittestvéreink támogatásából volt lehetséges. Ha vádolnunk is kell magunkat, hogy mi nagyon kis részben vállaltunk ennek az intézménynek teríted. mégis ugyanakkor Indával is kell lennünk, hogy volt, hogy rá kellett eszmélnünk arra, hogy az Ur szava most is igaz, hogy amit az Ő legkisebb atyafiaival teszünk, azt Vele tesszük, vagy item tesszük meg. A verbászi Diakoniaházban végbement konferenciák, találkozók, az onnan érkező hírek, a ház szükségeiről, örömeiről és fájdalmairól mindinkább kezdték a lelkipásztorok és egyéb egyházi elöljárók és . egyházi munkások és a többi hívek körében is

felkelteni a felelőségérzést a diakoniaházban folyó szeretet munka iránt és végül alig akadt már olyan gyülekezet, ahonnan valamilyen adomány ne érkezett volna ennek az intézménynek a javára.

De a felelőség, ha ébredni kezd, akkor sohasem tekint csak egy irányba, hanem több irányba kell tekintenie. A gyülekezetben sok helyen volt azelőtt is kisebb nagyobb mértékben szeretetmunka, de a Diakoniaházból jöttek az áldott hatások, hogy minden gyülekezet kell, hogy Jézus Krisztus nevében és erejében váljék szeretetközösséggé.

Ha ezt az intézményt elvesztettük, azért volt, mert felülről kaptak hatóságaink hatalmat arra (Ján. 19,11). De nem azért volt, hogy szándékai ne menjenek végbe. Nem azért volt, hogy most már kevesebb a felelőségünk Jézus legkisebb atyjafiaival szemben, nem azért van, hogy most már meghidegültünk a szeretetben, nem azért, hogy most már nincsen érvényben a szeretet isteni és örök parancsa reánk nézve!

Ezután kell csak igazán szeretetre ébrednünk, azután kell csak igazán szeretet közösségévé lennünk, azután kell csak mindinkább, hogy mindegyikünk megérezze azt, hogy egy család vagyunk, a Jézus családja, akik egymásért felelősök, akiknek egymásért imádkozni ,szolgálni szabad, akik egymást el nem hagyják, akiket Jézus ereje és Szentlelke tart együtt. Közöttünk maradtak a diakoniabáz volt ápoltjai közül azok, akiket a mi gyülekezeteink presbitériumai ajánlottak be a házba. Elsősorban ezeket kell tovább gondoznunk, még pedig valóban nekünk kell ezt megtennünk. Ezután pedig ha gyülekezeteink valamelyikében lesz olyan elhagyatott személy, akit régebben beutaltunk volna a Diakonia— 3