Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-04-01 / 4-6. szám
Arad és a többi rengeteg vesztőhely, nedves kínzókamrák borzalmait látom mint mérföld köveit annak a szellemnek, annak a vérszomjas kegyetlen vadságnak, ami a Habsburgok uralmát bélyegzi. Egyedül állok itt a várfalon kívül az omlott árokpart mártírok vérével megszentelt lankáján. Keletfelé nézek, Déva irányába. Lelki szemeimmel látom a kis várat, de a tekintetem meszsze tovább siklik s Nagyszebenben időz néhány pillanatra. Az ezüstmívesek munkáját figyelem. El akarom lesni, mint lehelnek lelket élőfiguráju szebbnél szebb serlegbe és hogyan illatott a virágszirmokba, amivel kupákat, tálat, serleget díszitnek a Törökszultánok és Pasák részére fejedelmi ajándékok képpen. Most a Fogarasi havasok hátából messze kimagasló Negoi csúcsán állok. A hátam megett lenn, vagy 2000 méter mélységben kanyarog harsogó roballyal Vöröstoronyon át a szülőhazától búcsúzó Olt folyó. Előttem, meszsze túl a törcsvári váron, éles vonalakkal mered az égfelé a Déli Kárpátok ■egyik sziklacsúcsa, amelyen egykoron a nagy honfoglaló, Árpád szobra állott. Én most is ott látom. Pedig tudott dolog, hogy félvad barbárok pusztító szelleme lerobbantotta azt s a mélybe döntötte. A balkáni ember nem érthette meg azt, hogy az emlékműnek örökös emléke mindenkor állni fog a magyar lélekben. Roppant távolságban minden lakotthelytől, a havasi magány nagy csendjét hallgatom. És tisztán megértem minden gondolatát, leghalkabb szavát is. Mert az a csend beszél. De csak azokhoz szól, akik őt megértik. Gyermekkorom óta barátságban vagyok azzal a végtelen mélységben elhaló magányos nagy csenddel, amely évezredek titkainak őre s leheletében is csak annak tárja fel az őrzött titkokat, aki őt szereti s akit az megillet. Nekem sokat beszél. A kérdéseimre szívesen válaszol. De, hogy miket mond el, arról nem beszélek, mert nagyrészben titok. A mi kettőnk titka. A “Vacsoracsillag” Vénusz szépségével ragyog az égbolton. A Göncölszekér is megjelent alatta s már a Fiastyúk is teregeti nyáját, mikor feltekintek a csillagos égre, a roppant Mindenség nagy kupolájára, ahol a Tejúton valami szokatlan nyüzsgés félét látok. Hangokat is hallok. Még soha nem hallott tündéri hangokat. Mint kis ezüst csengők milliónyi hangja, buzgó imádsággal vegyül egy dallamba s milliónyi lélek ezer árnyalatú fenséges zenéjét juttatja el hozzám. A dallam ismerős. Bizton Csaba vezér serege vonul ott a Tejút peremén — gondolom hirtelen — s még jobban figyelek. Szavak értelmét is kezdem már kivenni: Maroknyi székely porlik mint a szikla... Összekulcsolt kézzel meghajtom a fejemet és átszellemülve velük kiáltom fel a csillagos égre: Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenem!- 16 -
