Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-04-01 / 4-6. szám
A téli álmából felébredt nedves föld sejtelmesen finom, fehér párát lehel, olyan jelenségűt, mint hűvös időben az ember, vagy állat. De ez a lehelet, a föld lehelete, teli van az élet minden illatával és termékenyülő, termelő vágyának teljes szépségével. Ez nem egy holt anyag páraképződménye, hanem az élő lény, a mi örök-anyánk élő lélekzete. Mindnyájunk anyjáé, akik ott születtünk. Mert Erdélyben nemcsak székelyekre ragyog az első napsugár, mert születnek ott még magyarok, románok, szászok és örmények. De még azoknak is anyja Erdélyország, akik csak szeretik. Mert amint a Felszeg vagy akár az Alvég csak az egyik része a szülőfalunknak, úgy Erdély, Dunántúl, Nagyalföld, Kisalföld, vagy a Hármashalom az egész Felfölddel, mind csak Magyarország, a mi közös Anyánk. * Lelki szemeimmel nagyon tisztán látok. Több dimmenzióban. Figyelem a tájat s a felszálló pára lassan lengő útját. A csak sejtelmesen lebegő képződmény a felsőbb régió kék levegőegén élesebb kontúrral rajzol alakokat: férfiakat, nőket, ismerős arcokkal Majd csoportképek is képződnek előttem a bárányfelhőkbe gomolygott párában. Sok ideje nézem, mikor rádöbbenek, hogy más dolgom is van. És a szerpentinen gyorsan leszaladok. Ötödikes vagyok. Most ismét tavasz van. Épp olyan szép május, mint négy év előtt volt. Most is hull az eső. Finom megosztásban száll alá a permet a mélyen elhúzó felhőfoszlányokból Az örök természet örök vén bábája az újszülött fűsarj fürösztését végzi és a tavalyi törzs téli rozsdájától mossa még tisztábbra a lombok levelén zümmögő permethang szép zenéje mellett. És, hogy a “kicsike” figyelmét elvonják a nagy művelettől, énekes madarak harsogják túl egymást s ebbe a gyönyörű kórus egyvelegbe, hang aláfestést ad néha egy-egy szarka, meg a sárgarigók külön énekkara. Elhúztak a felhők s az eső követte. Híven veleszállott, hogy termelő munkát végezzen másutt is. Ahogy ezt figyelem, álomszerű szép kép emléke ujul fel. A négy év előtti. És én már szaladok, fel a tornakertbe. Még félúton látom, hogy most Magyarigen, Czelna, Piski felé a szőlő hegyekben végzi a vén bába örökös munkáját. Ott már erélyesebb. Néha rádörög az öreg venyigékre s egy-egy villámot is lövel a szeméből, hogy tekintélyt tartson. Mert á hantolásból nemrég bontott vesszők még rakoncátlanok. * A gyermekifjúság már régen tovatűnt. Férfi korban vagyok. Lehet csak véletlen, de lehet a sorsom játékos jó kedve, az öröktermészet örökös törvénye, vagy egy ismeretlen, titokzatos démon rendező munkája, hogy ismét május van, gyönyörű szép tavasz és esik az eső. Czélom még távol van a földi életem határkövei közt, még hosszú az útam, amit most a térben kissé megszakítok. Aradon állok meg egy pár pillanatra. Gyorsan végigjárom a börtöncellákat, hol az osztrák császár hitvány pribékjei kínozták az embert, gyötörték a magyart s lassan beérlelték az akasztófára. Nem csak tizenhármat — mint ahogy hirdették, mert abban a számban csupán tábornok volt, — hanem sokat, sokat... Majd a vesztőhelyre vetek egy pillantást... Lelkemben mély undor, az ajkamon átok. Átkozom a császárt. Azt a “Szent Felségnek” titulált Habsburgot, aki egymagában több magyart irtott ki, mint három évszázad kolerája és a tatárdulás a törökkel együtt. Gondolataimban gyorsan végig futok a Habsburg uralom egész időszakán: Karaffa, Eperjes, Bach; a Neugebeide, Kufstein, Sepsiszentgyörgy, — —
