Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-01 / 1-3. szám

ban végre fáradtan lefeküdtünk és néhány perc múlva már csak annak az egy szúnyognak a zúgása hallattszott, amelyik okvetlen engemet akart megcsípni. Félálomban egy jólirányzott csapással, amelyre feleségem is felébredt, — mondván álmában: “csak most jössz haza?” — leütöttem és aztán valószínűleg elaludtam, mert csak a wekkeróra csengésére ébredtem fel reggel 6-kor. Mint minden nap ebben az időben, hirtelen kiugrottam az ágyból s hangtalanul próbáltam kijutni a fürdőszobába, nehogy a gyerekek már felébredjenek. Valahogy rosszul léptem s a térdkalácsomat úgy bele találtam vágni az egyik szekrény éles sarkába, hogy beleizzadtam a fájásba, saját tengelyem körül vagy háromszor megfordultam. Közben felrúgtam az állólámpát, amelyik leütötte a komódon lévő vázát teli virágokkal, mely szörnyű csörömpöléssel a földre hullott. Erre a kis zajra persze nemcsak kis családom, hanem a ház többi lakója is felébredt és ezzel megindult a mindennapi mozgalom. Az autóbuszunk Síkor indult s addig még sok minden volt hátra. Zuhanyozni, fésülködni, fogatmosni s ezt a három gyermek, — mint általában mindig — egyszerre akarta csinálni ,aminek irtózatos üvöltés lett a vége és karhatalommal kellett őket szétválasztani. Rendet rakni, felöltözni, beágyazni, reggelizni ez még mind hátra volt és már 8 óra felé járt az idő. Feleségem kávét főzött s a tejet feltette forralni. “Vigyázzatok rá, nehogy kifusson, amig megfésülködöm” — (Ez körülbelül egy órát szokott igénybe venni) — mondván, sorsunkra hagyott bennünket. Vigyáztunk is mind a négyen, percenként megnéztük, hogy jön-e már fölfelé. Csengettek. Hirtelen síri csend lett, mindenki csak mutogatott, suttogott és nesztelenül járkált, miután csak én volam elfogadhatóan felöltözve, az ajtó kinyitása énreám maradt. Kinyitottam az ajtót

és ime ott állt előttem a “tintureiro” (ruhatisztító) azokkal a ruhákkal, amelyről már családom női tagjai lemondtak, hogy azt is elvigyék magukkal. Ezeket még utólag el kellett a pukkadásig megtelt bőröndökben helyezni. Közben telt az idő és a tejecske lassan elhagyván a tejeslábos belterületét, elborította fehér tajtékzó habbal a gázkályhát, jellegzetes háztartási illattal töltvén meg a reggeli friss levegőt. Végre elérkezett a karaván elindulása. A nagy bőröndöket magam vittem le a sarokig, a kisebbiket ki-ki a maga ereje szerint, úgy álltunk ott öten az utca sarkon, mint, akik legalább hathónapos külföldi utazásra készülnek, a csomagokat tekintetbe véve. — Taxira vadásztunk! Három-, vagy négy elsurrant előttünk üresen, de nem mutattak hajlandóságot a megállásra. Az egyik elfordította a fejét, a másik barátságosan kiköszönt, egy pedig szemtelenül kimosolygott. 8 óra 45 és még nincs taxi. Taktikát változtattam és átmentem egyedül az utca másik oldalára, kicsit távolabb, a családtól, intettem egy közelgő taxinak, ez megállóit, beszálltam, lecsapta a “livre” táblácskát. Nyert ügyem volt! Átdirigáltam az indulási oldalra s mikor ott megállóit észrvétlenül végigvakarta hájas tarkóját és valamit hümmögött hozzá. Ezt magyarra fordítva úgy értelmeztem, hogy “na most jól bevásároltam”. Kellettlenül nyitotta ki a csomagtartót, melyet viszont — a terjedelmes bőröndök miatt, már bezárni nem lehetett. Megkötötte egy madzaggal a csomagtartó fedelét, írtó lassúsággal és még utánna be akart menni a házunkban lévő bárba egy megnyugtató “cafézinho”-t inni. jVIég 10 perc hiányzott az indulástól -s így ezt az élvezetet már nem engedtem meg neki. Nagy vágtatva mentünk, de már az első utcakercszteződésiíél a lámpa piroson állott s az idő telt. 50 méterre az autóbusztól, újból egy piros lámpa, már azt- 32 -