Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1-3. szám
.belesegem es három gyermekem imádják Santost. Minden, amit Santos nyújt — szerintük — az nagyszerű. Naponta nyaggatnak, különösen az iskolai szünidők alatt, hogy mikor megyünk Santosba. Menjünk minden szombaton és vasárnap, menjünk minél hosszabb időre, menjünk, ha hideg van, menjünk, ha esik az eső, nem fontos, hogy mikor és hogy, csak menjünk; hangoztatják gyakran. — Magam részéről megvallom, utálom, sőt mondhatnám undorom van Santostól. Általában a tengerparti városoktól sohasem voltam elragadtatva, alföldi születésű lévén ,a hullámzó búzatáblákat tele mezei virággal és illattal, madárcsicsergéssel nem tudom feledni a tajtékzó tenger láttára és mindenütt kisért a tengerparti víz kellemetlen halszaga. A halat sem szeretem semmiféle formájában s általában minden élőlényt, ami a vízből jön, — a főtt tojás kivételével — gyűlölök. Noé apánk szerintem jobban tette volna, ha a halból csak egy darabot, de azt is szálka nélkül, vitt volna be a bárkájába s ezzel elejét vette volna a további halszaporulatnak. Persze ebben az esetben nem lennének hálászok. senki sem született volna a ha! jegyében s halászbástyánkat sem rombolták volna szét az oroszok. Megboldogult jó apám orvosi hivatásához hű maradva haláláig, mindenkinek ajánlotta a hal kitűnő tápértékét, de maga nem szívesen evett belőle. Élt is szegény 84 esztendeig anélkül, hogy hiányzott volna neki. Ha Santosba megyünk, sajnos valamilyen formájában az ember mindig szembekerül a hallal. Kevés olyan vendéglő van, ahol naponta ne hiányozna és így nekem minden étkezésnél külön kell valami mást rendelni. Eleget téve családom kérésének a napokban újból tervbe vettük Santost. Feleségem előbb leutazott, hogy a leggazdasagosabb alapon lekössön egy szállodát, ahol minden kényelmet és pihenést megtalálhatunk a legolcsóbb árak mellett. Korán utazott és rövidre járta piciny lábait, míg végre — a szerinte legelőnyösebb helyen, — az Atlantico Hotelben kikötött. Ezt az intim helyet és árait már évek óta ismerem és ha csak a nevét hallom, még a pénztárcám is összerezzen ijedtében a zsebemben. Fáradtan érkezett haza s ráadásul valami halszendvíccsel alaposan elcsapta a gyomrát, úgyhogy emiatt a másnapi utazásunk majdnem vízibe esett. Megindult a lázas pakkolás. Csak négy napról volt szó, de azt a tömérdek ruhát, meg cipőt, meg fürdőkelléket, amit vinni akartak, nem volt annyi koffer, hogy azt mind befogadja. A szekrények üresen tátongtak. A gyerekszoba a Teleki-térhez hasonlított. A három gyerek lótott-fütött; az egyik énekelve vasalt, a másik bőgve mosott, a harmadik, — a fiam — a százlövetű pisztolyával nagyokat durrogtatva zavarta ezt a családi együttest. A feleségem hangosan csittította őket, én pedig szó nélkül térdeltem a bőröndökön és gyöngyöző homlokkal igyekeztem lezárni azokat. Az egyikbe beletört a kulcs, a másikról leszakadt a zár, a legnagyobbnak pedig — amikor felemeltem — fogója maradt a kezemben. Végre lihegve elkészültem s mint egy hadvezér, úgy néztem végig a legyőzött bőröndökön. Együttlátva ezeket, egyrakáson, megrettentem és sietve lehajtottam egy konyakot, nehogy elszédüljek. Három nagy bőrönd, két kisbőrönd, két strandtáska, két netz, egy homokosveder tele mindenféle játékkal, három különféle méretű strandlabda, egy motorcsónak, két baba, egy mackó és egy autótömlő képezték a négynapos santosí tartózkodásunk legszükségesebb kellékeit. Úgy éjféltáj- 31 -TE DRÁGA SANTOS !
