Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-09-01 / 9-12. szám

átnyújtotta nékem a kis kosarat. Levettem a fedelét és belőle egy csodálatosan szép kis kuvaszkölyök ugrott rá a kezemre. Olyan hófehér volt, mint egy vattacsomó, koromfekete kis orrocskával és sötétbarna villogó kis szemeivel barátságosan nézett rám. Örömömben nein tudtam mit csináljak. Öszeölelgettem Mihály bácsit és a kis Katit össze-vissza csódoltam. Mindenki örült a családban a kis jövevénynek, csak nevelőanyám nem, szerinte “ronda kis dög” volt. Az történt ugyanis, hogy amikor mindannyiunkat vévigszaglászott pici kis orrocskájával s tetszésének kifejezéséül megcsóválta icipici farkincáját, mikor azonban a leendő háziaszszonyának már majdnem rúgásra készen álló lábaihoz ért, ösztönösen nagyot vakkantva hátra ugrott és hozzám menekült.

Miután túlestünk a hivatalos formaságokon és nevelőanyánk legnagyobb uosszúságára Édesapám úgy elöntött "hogy a kutya pedig itt marad”, mert éppen elég volt, hogy a szegény Terkát (a betyár anyját) már régen elűzted ki a tanyára, mondotta nevelőanyámhoz fordulva. — Fellé.egzettünk húgommal apám e bölcs döntésére és hozzáfogtunk a Betyárral szembeni kötelességünk megvalósításához. Készítettem részére egy csinos kis ágyat egy szerencsi cukrosládából, amit a sarki füszeresnéíől könyörögtem ki. Húgom vart matracot, párnát takarót és még függönyt is tettünk a ládára, nehogy valami csintalan légy megzavarja délutáni álmát. Az ágy előtt kis tálban mindenféle jó kutyánakvaló áilott egész nap. Egy kis kutyakirályfi sem élt volna jobban, mint ő, A legnagyobb fejtörést az okozta, hogy milyen nevet adjunk neki. A húgom is, meg én is más és más névre akartuk keresztelni amiből hangos és tettleges viták is keletkeztek. Már egy hét is elmúlt és még mindig nem tudtunk dönteni. Ezt a feszült helyzetet végre mostoha nagyanyánk megmentette. Minden vasárnap nálunk ebédelt és templom után pontosan

negyedórával már csengetett is a kapun és megjelent elmaradhatatlan fekete esernyőjével. Ezt főleg mint fegyvert használta az ártatlan kis állatok ellen. Megpillantván kiskutyánkat rögtön be. leüorótt, anélkül, hogy az valamire is méltatta vo.na ót. Esernyőjét ebéd alatt az előszobában hagyta és ezalatt a még mindig névtelen kis kutyánk azzal szórakozott, hogy megbosszulva magát lerágta róla teljesen az új huzatot. Megállj te betyár méltatlankodott a nagymama, elküldöm érted a sintért. Nem is sejtette, hogy akaratlanul nevet adott neki, így maradt rajta a Betyár név, Kiskorában sok csintalanságot követett el szőnyegeket színezett, rüggönyöket rojtozott, virágágyakat hengerelt, amiért tőlünk soha, de nevelőanyánktól annál többet kikapott. Később megkomclyodott és egy gyönjörü szép nagy hófehér kutya lett belőle. Büszkén sétáltunk vele a korzón a nagyerdőn és híztunk a sok dicsérettől amit kapott. Ha nevelőanyám tette zsebre a dicséretet, akkor mindig az ő nevelése volt. Ilyenkor a Betyár hőfehér szőre alatt biztosan elvörösödött dühében. Szombat és vasárnap rendesen a tanyára rándultunk ki. Itt mi gyerekek és a Betyár elemünkben éreztük magunkat, reggeltől estig együtt járkáltuk be a virágos réteket és délután nagyokat aludtunk a kertben az öreg eperta árnyékában. Sajnos később a sors úgy hozta, hogy elkerültünk tanulni a szülői háztól és a szegény kis Betyár sorsa ugyanaz lett mint az anyjáé. Mindig ritkábban és ritkábban mentünk haza vakációra és ez az idő a Betyárnak is szabadságot jelentett. Ha mi vele voltunk, nappal sem kellett megkötni, mint egy szelíd bárány úgy járt velünk, senkit meg nem ugatott, nem kergette meg a legelő lovakat, nem huzgálta ki a szomszéd csirkéinek a tollát, ha a mi földünkre tévedtek. De amikor jött a válás órája szomorúan kullogott utánnunk ki az országúiig és aztán kötelességtudóan visszafordult a tanya felé. Későbben, amikor külföldre kerültem évenként csak egyszer, rendesen

33 -