Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-09-01 / 9-12. szám
nyáron töltöttem szabadságomat otthon. Mihály bácsi mesélte, hogy amikor a búza már érni kezdett és a mező virágtengerben állott, a Betyár már nyugtalankodni kezdett s ha egy-egy autó elment az országúton, a tanya közelében, vinnyogva rángatta láncát, amihez nappal kötve volt. Okos fejével talán számlálta a napokat a hónapokat és várt-várt haza. 15 éves volt a Betyár, amikor 1930- ban szabadságra újra hazamentem. Tanyánk közel volt a szoboszlai országúthoz és így mielőtt haza mentem volna, befordultam a tanya felé. Messziről integetett felém a gémeskútunk s a két nagy nyárfa a bejárat előtt zizegve küldött üdvözlő csókot felém. Bekanyarodtam a dűlőét felé s amint a gyümölcsözhöz értem láttam felém iramodni a Betyárt, nyakában a lánccal, a lánc végén a karó, amihez kötve volt. Megérezte, hogy jövök s irtózatos erőfeszítéssel kiszakította a karót a földből és rohant, száguldott elém. Meglassítottam a kocsit, nehogy valami baja történjen, felugrott az ablakhoz, megálltam, nehogy megsebezze magát, kiszálltam, nyakamba ugrott, szemei könnyesek voltak az örömtől s aztán öröméiben vagy háromszor nagyot hempergett á földön s nagy körökben tovább-tovább száguldott. Hívtam, hogy levegyem láncát, de tovább tombolt örömében, egyszer csak hirtelen megállóit, lerogyott két elsőlábára, szájából piros vér buggyant ki, kétségbeesetten rám nézett, odarohantam hozzá, okos szép fejét térdemre hajtottam s ott aludt el örökre szegény. Örömében meghasadt a hűséges kis szíve. Eltemettem a nagy eperfa alá, ahol olyan sokszor pihentünk együtt. Friss luzernából, amiben olyan vidáman hempergett, vetettem neki örök ágyat és frissen kaszált szénát, melynek illatát olyan mélyen szívta be mindég, hintettem rá szemfedőnek. Nevét bevéstem az eperfa törzsébe és ha néha-néha még hazajutottam a tanyára mindannyiszor megkönnyeztem szegényt. Aztán elűzött a sors bennünket messzire, tanyánkat a vörös tankok dúlták fel s talán a szegény Betyárom csontjait is összetiporták, de emlékét még ma is szívemben őrzöm. A kis Katinak milyen igaza volt. Sok emberben csalódtam azóta, de Betyár kutyám az utolsó szívdobbanásig hű maradt hozzám. BÁTHORY ISTVÁN 'Kaleidoskop A betűk néha összeállnak mint fémforgácsok, fakó szürkén s a költőlélek hármastükrén sokszínű mozaikká válnak . . , Mint forgó kaleidoszkópban az idomok és kacskaringók, a szavak rímes rendbe ringok és fény c illan a mondatokban. A kéz rezzen, a szószilánkok halk csörrenéssel összehullnak és új képpé csoportosulnak, mint réveteg ópiumálmok. . . Lehet, hogy játék, dőre, kába, de ha villám fut felhők szélén és elvész a sötétség mélyén, szép volt s azért nem volt hiába. Bónis László. 34 -
