Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-09-01 / 9-12. szám
A BETYÁR Vidéki városokban, vagy falusi kúriákon a háziállatok úgy hozzátartoztak az emberhez, hogy szinte el sem lehetett volna képzelni, egy családot kutya, macska, vagy ló nélkül. Így volt ez nálunk is gyermekkoromban Debrecenben, azzal a különbséggel, hogy állataink egyenes leszármazottjai voltak szépapám, dédapám és nagyapám háziállatainak. Ilyenformán emberöltőkön keresztül együtt éltek-haltak a családdal s mondhatnám szinte hozzánk hasonlóan családi tradícióik voltak. A Miska lovunk apján még nagyapám járt a tanyára. A Bimbó tehenünk anyjának tejéből még megboldogult jó anyám is sokat ivott. A Mici cicánk nagyanyja hozzáátartozott az egyik nagynéném hozományához, aki ellátta bőségesen a kiterjedt család teljes és mindenkori macskaszükségletét. A Betyár kutyánk pedig, amelyről most megemlékézni akarok, unokája volt nagyapám kedvenc kuvasz kutyájának. Erről mesélte megboldogult édesapám azt, hogy nagyapám elutazott egyszer külföldre és odaadta koszt-kvártélyba egyik barátjának Nagyváradra. A kutya két hét múlva váratlanul visszaérkezett Debrecenbe, lesoványodva, piszkosan, sárosán, felhorzsolt vérző nyakában egy lánccal, a lánc végén a cövek amihez kötve volt. Lefeküdt fáradtan a ház ajtaja elébe és várta, várta haza nagyapámat. Az egyik nagynénémnek sikerült nagynehezen rábírni, hogy vele menjen, így menekült meg az éhhaláltól, mert különben senkitől sem fogadott el enni valót. Nagyon szerettük az állatainkat és azok is ragaszkodtak hozzánk. A bibi csak ott volt, hogy mostohaanyánk pedig egyszerűen, vagy ösztönösen gyűlölte ezeket és általában minden állatot. Egy állat imponált csak neki, — egyszer együtt voltunk vele a pesti állatkertben és ott etette az elefántot a magunkkal vitt kenyérrel s nagyon tetszett neki, amikor ez — miután megette — negédesen pukkedlizett. Milyen okos állat mondotta. De egy óvatlan pillanatban, amikor másfelé nézett, az okos elefánt lekapta a fejéről az egzotikus virágokkal díszített szalmakalapját és jóízűen majszolni kezdte. Űgylátszik nem ízlett neki, mert hirtelen lecsapta nagy ormanyáával a földre és osszlopos lábaival a felismerhetetlenségig kivasalta. Nevelőanyám rögtön megváltoztatta a véleményét róla. Állataink érezték ezt az unsimpatiát és viszonozták is, mostohaanyánkat nem tekintették a családhoz tartozónak, betolakodott idegennek könyvelték el. Ha megboldogult Apánknak Miska lovunk csak a hangját hallotta, már vidám nyerítésbe kezdett, viszont a nevelőanyánk szava hallattára dühösen nagyot rúgott az istálló padlójára. Ha apám hazaérkezett Betyár kutyánk a nyakába ugrott és örömében azt sem tudta, hogy mit csináljon, nevedőanyámat pedig — tisztelettel bár — de nagy ívben kikerülte. A kis cicánk legkedvesebb helye az apám ölében volt, ahol édesen nyujtozkodott és dorombolt, de ha háziasszonya megjelent a konyhában, mintha puskából lőtték volna úgy iramodott ki az udvarra és fel az első fára. Abban az évben, amikor a Betyár kutyánk a család kötelékébe felvétetett, születésnapom husvét vasárnapjára esett. Éppen a templomba készültünk az egész család, amikor megérkezett Mihály bácsi, a tanyásunk a napi friss tej, vaj és tojásokkal. Magával hozta 10 éves kisleányát is, aki egy gondosan befedett kis kosárkát tartott a kezében. E'ém állott és egy kis verset mondván — amire még ma is emlékszem— “Az urf.t az Isten sokáig éltesse Ezt a kis kutyáját szivéből szeresse. Ha ez megnő, az urfi majd meglássa Sohasem lészen benne csalódása”. — 32 —
