Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-09-01 / 9-12. szám

megmutatni vitézségöket. Baj volt a pénzzel is. Mire rendeltetési helyére jutott volna, a hűtlen sáfárok kezén elolvadt.

Rudolf maga is rájött, hogy az első célt nem tudja elérni s így a másodikat akarta megvalósítania az “eretnek” protestánsok kiirtását; a jazsuitáktól segítetten akként gondolkozván, hogy a török erejét a protestánsok miatt nem tudta megtörni, viszont a protestánsok elintézéséhez jóval kevesebb erő kell, mint a török leveréséhez.

A király tervét a véletlen is segítette. Az állhatatlan jellemű Báthory Zsigmond önmagával meghasonolva lemondott a fejedelemségről s Erdélyt átadta Rudolfnak. De Zsigmond gazda nélkül számított. Az erdélyiek féltek a zsarnok természetű Rudolftól, de még inkább a török hatalomtól, aminek Erdély vazallusa volt s amelyik Erdélynek a Habsburgi Magyarországgal való egyesülését fegverrel akadályozta volna meg. Az erdélyiek tehát Rudolf ellen fegyvert fogtak, de pórul jártak. Rudolf egyik tábornoka, Básta, leverte őket s a vereség után kezdetét vette a rémuralom. Básta, a durva, lelketlen katona diktálta a törvényt; zsoldosai szabadon garázdálkodtak, rabolták és gyilkolták a védtelen lakosságot, a jezsuiták pedig Básta oltalma alatt egyre-másra szedegették el a protestánsok vagyonát és templomait. Az erőszakoskodást az unitáriusokon kezdték s folytatták a reformátusokon. Még aránylag legkevesebb zaklatásnak a lutheránusok voltak kitéve, mert azoknak túlnyomó része szász, vagyis német volt. Erdély nyomorúsága tíz évig tartott s a német zsoldosok, betörő törökök, oláhok garázdálkodása következtében az olyan fokra hágott, hogy az Ínség miatt egyes helyeken emberevés esetei is előfordultak.

....Közben Magyarországon is megkezdődött a protestánsok tervszerű üldözése, mintegy ráadásul a török háború okozta hallatlan nyomorúságra és ínségre. Az üldözések szerzői, sajnos, magyarok voltak, a király főtanácsadóid túlnyomó részben papok: püspökök és érsekek, akik között a leggonoszabb Szuhay István egri püspök volt.

A nyomorúság és az üldözés a végén olyan elkeseredést szült, hogy mivel az 1604. évi országgyűlésen a király a sérelmeket nem akarta orvosolni, a rendek kijelentették, ha a vallásukban tovább is háborgatást kell szenvedniük, kénytelenek lesznek az Aranybullában is biztosított fegyveres ellenálláshoz folyamodni. Rudolf azzal felelt a tiltakozásra, hogy az országgyűlés eloszlása után, amikor a hozott törvények szentesítésére került a sor, a rendek kívánságával merőben ellenkező rendelkezést tett. Az országgyülésileg hozott huszonegy törvénycikkhez önhatalmúlag egy huszonkettediket toldott, amelyben kijelenti, hogy ő “elődeinek, úgy a római császároknak, mint a magyar királyoknak példáját követve, a szentséges római katholikus hitet vallja egész őszinteséggel s azt, mint más országaiban, úgy kivált ezen Magyarországban* uralkodó vallásnak kívánja látni, minden eretnekségtől megtisztítani s uralkodói tiszténél fogva védelmezni.” “Ennélfogva jóvá hagyja és megerősíti mindazokat a törvényeket melyek szent István korától fogva a római katholikus hit érdekében bármikor kiadattak és jövőre a vallásügyek tárgyalását, mint a melyek a többi fontos közügyek elintézését csak késleltetik, büntetés terhe alatt letiltja az országgyűlés asztaláról.”

Ez a hírhedt törvénycikk, amit csak a horvátok fogadtak örömmel, a protestántizmus halálos Ítéletét foglalta magában. Nem csoda, ha az elkeseredés forrpontra jutott s a nemzet csak vezérre várt, aki alatt alkotmányos és vallási szabadságát megvédelmezze. A várt vezér kismarjai Bocskay István lett.

Bocskay István Erdély egyik leggazdagabb főura volt, széles látókörű s hadvezéri képességgel is rendelkező, buzgó református ember. Családjában hagyományos volt a Habsburg pártiság. Ifjú korában Miksa király udvarában