Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-07-01 / 7-8. szám

Amikor a római egyház híve úgy gon­dol az ő ’’eucharistiájára” mint egyházi kincsre, két dologra kell, hogy gondoljon t. .i. rajta kívül társainak milliói is úgyan­­úgy részesülnek az évszázadok során a Krisztussal való egyesülésben, mint ő. Ebben az értelemben, mint a hívők kö­zössége, jelenik meg az egyház a mi sze­münk előtt is az úrvacsora alkalmával. De ott van a másik gondolat is, amely már idegen tőlünk: a római egyház híve előtt megjelenik az ő egyháza az ő ”eu­­charistiájában” úgy is, mint papi szer­vezet. Az egyház papi rendje által van jelen Krisztus az ő felfogása szerint. A papoknak adatott az a hatalom, vallja ő, hogy az oltáron testileg jelenlevővé és így hozzáférhetővé tegyék Krisztust. S így az ő szemében az “eucharistia” ál­dásaiban részesedő egyházzal, a hívek közösségével szemben felmagasodik az “eucharistia” áldásait osztogató egyház, a papi rend intézményes szervezete. Az egyház gondolatának ez a ketté­­hasadása szembeszökően kitetszik a szer­tartás külsőségeiből is: másként játszó­dik le a papnak és másként az egyszerű hívőnek az ’’áldozása”. Csak a pap ki­váltsága a Krisztus rendelte mindkét ’’elemmel” való élés, a hívőtől a kehely meg van vonva és csak “egy szín alatt” élhet a szent vendégséggel. A mi ’’eucharistiánk” már külsőleg is mutatja a ’’két szín alatt” való általános megvendégeltetésünkkel, hogy itt az egyház gondolatában ilyen kettéhasadás nincs. A jó rend kedvéért mi is szüksé­gesnek tartjuk, hogy legyen az úrvacso­rának, mint minden istentiszteleti szer­tartásnak, megbízott vezetője, az egy­háznak erre kijelölt hivatalos szolgája. De amit a szent asztalnál kapnak a hí­vők, azt nem őneki köszönhetik. Ő ma­ga sem egyéb ott, mint vendég épúgy, mint a többiek, és valamennyiüket köz­vetlenül jelenlévő Krisztus tápiája, hogy megelégitse lelki éhségüket és szom­­júságúkat. Krisztus akkor is jelen van s az úrvacsora akkor is úrvacsora, ha valami rendkívül nyomós okból ilyen hivatalos egyházi szolga nem vezetheti a szertartást. Amint nem egyszer már megtörtént elüldözött vezetőik után ár­ván maradt gyülekezetekben; tengeren, vagy hadifogságban sokáig hivatalos egyházi tisztviselő nélkül élő hívek kö­zött. Maguk közül valakit megbíztak a szent asztal körül való szolgálat elvég­zésével és semmi sem hiányzott ahhoz, hogy Krisztus jelen legyen és adja ma­gát nekik ajándékainak teljes gazdagsá­gával. A római egyház papságának kiváltsá­gos méltósága nem csak, hogy kifeje­zésre jut az ’’eucharistiában” játszott szerepében, hanem itt emelkedik éppen csúcspontjára. Hiszen nem is lehet em­bernek szédítőbb öntudata, mint az, hogy az ő keze alatt alakul át az egysze­rű anyagi tárgy a testileg jelenlévő Úrrá, akire a hívők lelke vágyakozik! Érthe­tő, ha a római egyház papsága éppen az ő ’’eucharistiájukban” érzi át a hí­vek felett való uralomnak páratlan fö­lényét és éppen ez az ’’eucharistia” vá­lik papi egyház igényeinek a fennen len­getett lobogójává. Ezért természetes, bogy az “eucharistia” zászlója alatt tör­ténik az utcák nyílt színén való felvonu­lás és más olyan demonstratív tömeg­mozgósítások, amelyekben a papi egyház meg akarja mutatni és éreztetni akarja erejét. A mi ’’eucharistiánk”, az úrvacsora, hála Istennek, ilyen célokra nem alkal­mas- Az örökre megmarad a hívek kö­rében lefolyó, halk, bensőséges, minden látványosságtól mentes szertartásnak. Mert itt nincs a hívek fölé emelkedő, kivételes hatalomban tündöklő papság, amely más földi erőkkel szemben is im­ponáló módon léphetne a nyivános­­ság elé. Itt csak bűnös emberek vannak, akik Krisztust óhajtják, hogy megelégíttessenek vele. Az az egyház, amelynek közösségét itt megpecsétel­jük, minden dísz és ékesség nélkül va­ló serég, amelynek minden gazdagsága és ereje Krisztusban van, nem mutogat­ható, hanem csak hit által bírható mó­don. Ez az egyház addig, amíg Krisz­tus nyilván meg nem jelenik egykor az ő dicsősegében, a kereszt árnyékában —- 12 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom