Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-07-01 / 7-8. szám

'Dallomáó

Kuncz Aladárnak.

Igaz: — én itt a sorssal nem csatáztam én döbbent szemmel láttam itt a vért, és nem lengettem omló barrikádon fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért csak álmom volt, nem lobbanó vitám Rohamra nem harsogtam riadókat jövő ködökbe zúgó trombitán.

A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott sötét heggé simult minden dalon De mint a monda tóba hullt harangja; a mélyben él az ember-fájdalom.

Én nem tudom, hogy meddig él a versem titánok halnak, tornyok remegnek Ahol világtraverzek összedőlnek;

A vers, a versem hogyne halna meg.

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki sorsomnak mennyi furcsa titka volt A hült sorok megannyi érckopor ó s a könyv, a könyvem grániíkriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodának a méby megkondul, mintha vallana s a bolt a'ól harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama!....

Áprily Lajos