Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-05-01 / 5-6. szám
perpaSvar senkivel. Mert egyszer már el akarta hozni Juditot. De amikor a kapu elé ért azon a kora vasárnap délelőttön, Mátisfalvi Áron ugyancsak perpatvarkodott az asszonyával. Na fene házasélet, gondolkozott Bence, innét se viszek asszonyt. S nem is vett. De azóta egy év eltelt és Mátisfalvi Áron kint fekszik azóta a temetőben. Elmúlt a perpatvar. Juditot meg majd csak megregulázza magának. A hegy tövében megkondult a vasárnapi harangszó. Bence öltözködött Felvette a hófehér harisnyát, a fekete rojtosat. Meg az ezüstgombos mellényt. Inge is patyolatos volt. Ő mosta ki, mert nincs asszpny a háznál. Pedig köllene... Fejébe nyomta kucsmáját s elindult a vasárnapi ünneplőben. Vasárnapiasan. Előbb templomba megy, gondolta. Mikor a hegyen lefelé ment, már csak a köd szemetelt. Hideg,’ fényes harmat rakódott a lehullott avarra, a sárga, barna meg vörös levelek némánpuhán tűrték csizmája nyomát. Egy vackorfa alatt megállott- Tele volt az alja vadkörtével. Ki férges, ki sárga, a legtöbb barna, lucskos, rumosizű. Éhes volt. Összeszedett egy maréknyit, úgy eszegette menetközben. — Erősre fordult az üdő — elmélkedett magában, mert a Hargita felöl hideg esőt csapott arcába a szél. — Már az Isten is csapkod engem, senki sem simogat. Dehát nincs asszony, kellene, erősen kellene. Leért a faluba s itt előbújt a nap is. Gyenge, sápadt, késő őszi sugarú, de azért vidító mégis. Özvegy Mátisfalviné háza erősen közeledett... Bence megzavarodott. Vásárra megy. most, asszonyt vásáról, mert ezt ígérte tegnap a Szövetkezetben. Biztosan tudja már az egész falu, hogy ma elviszi Juditot. . . Bizonyos, hogy most őt nézi mindenki a templomból kijövet, meg az ablakok rejtekében- Tudják, hogv ezért öltözött ma ünneplőbe. Megzavarták e gondolatok Bögözi Bencét. De azután megnyugodott, mert ma vasárnap van s más is jár ünneplőben. Ment hát tovább. Néhány méter volt már csak Juditék házáig, de azért ment. Érezte pedig, hogy minden házból őt nézik, mert tudják, hová megy s miért... Jutkáért... Teljesen józan volt már és egyre csökkent a bátorsága. De már nem léphet vissza, mert az egész falu szeme rajta vagyon. A templom harangja is ezt kongja a világ tudatába. A ház élött megtorpant újra. A nap elbújt megint. Köd fényesítette a cserép tetőt... Bé köllene menni Juditért. . . Csakhogy nem mer, mert nagyon nézik, nagyon várják. El köllene menni előbb a Szövetkezeibe, két féldeci fenyővízre, minjárt lenne bátorsága. . . Elindul. . . — Nem iszok, — és megáll újra, a mohás zöldes kapuban. Széjjelnéz a nyitott udvaron. Ahajt szénakazal, lehet két mázsa- Tehenük is van, meg egy borjú. A hegyeken meg majcsak ötven juh. Ott is van szénájuk, látta. Rendben gondoskodik az állatairól özvegy Mátisfalviné. Bizonyosan a lányáról is. Bé köllene menni. .. Hiszen várják, igen várják már... És nem megy.— Fél a harangszótól, fél az ablakoktól. —Fenyő'vte kellene... — Nem iszok,— és ökle belevág a ködös hidegbe. — 25 —
