Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-03-01 / 3-4. szám

A szülőföldet — e vagy a hazát?

Ő túl régi s mai határokon zászlót bontott egy magyar csillágon Hisz abban, ami örökkévaló Fegyverrel, csellel ki nem irtható Abban, ami bennünk oly magyar és mély Hogy idegen kéz odáig nem ér.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni A mi dolgunk csak : igazabbá lenni.

Elhallgatott —, mert vad tusák közül Immáron Istenéhez menekül.

Vele köt este reggel uj kötést És rábízza az igazságtevést”.

A harc elcsitult, Krisztus követő bús próbálkozással élni kell, “ahogy lehet”... Vállalni kell a “karszti sorsot” s elég bátorságot kell érezni ahhoz, hogy mint “megalkuvások korcs hősei” tengessük napjainkat, ki-ki a maga posztján. Reményikből ekkor lesz igazán erdélyi költő :

“... Egyik kezemet Kelet fogta meg Másik kezemet fogja Napnyugat De hivatás csak egy lehet: Kelet Élni csak ott kell, ott lehet,

Nekem csak ott

E furcsa, magyar, kettős életet”.

Élete valóban kettős. A sors a harcot szánta neki, kollektiv érzéseket, egy nép baját kellett magában hordania — ez volt Végvári — pedig tulajdonkép nem erre született- Lelke legmélyén ő egyéni beállítottságú, kis intim csoportnak szerentne énekelni. A rokonlelkű korabeli német költőt Rilke-t érzi társának. Ő nem akar egy kis ország szellemi vezére lenni, túl szent és nagy teher ez az ő gyenge, beteg vállára, ő mást szeretne magából :

“ ... Akarom : fontos ne legyek magamnak A végtelen falban legyek egy tégla,

Lépcső, min felhalad valaki más...”

De tudja, hogy fel kell áldoznia önmagát. “A múzsák néha vérre szomjúhoznak” — írja valahol “én csak eszköz vagyok a sors kezében : egyszerre költő, pap és hóhér — a magam hóhéra egy személyben—...”

írói magatartása olyan mint Arany Jánosé ; nemesen szemérmes tartózkodó érzései, gondolatai mögött viszont ott égeti marcangolja lelke művészi igénye, hogy tökéleteset alkosson. Ezért egész költészete a “tündér lehetetlen” csábítása. A tűnő lelkiállapotokat, a szétszóródó hangulatokat, a “kimondhatatlant” ragadja meg hát későbbi verseiben. Önkínzó harc lesz ez mint mikor a szobrász élete végéig vési az anyagot, míg a márvány istenarcot nem ölt.

Szerelme is egy gyönyörű lelki hódolat, mint ahogy ezt a következő sorai mutatják :

“... Szemed két kihunyt csillag Szádon Isten pecsétje Arcod finom, foszló köd.

Alakod alig pára...

“ ... Hát fontos volt nekem A szemed, szád, az arcod, alakod- 15 -