Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-03-01 / 3-4. szám

Mi volt nekem?

Csak drága ráadás volt A lelkedhez minden mozdulatod..

Reményik nem forma művész, vagy uj költői stilus hordozója. Érzi, hogy a gondolatoknak, a szellemi világnak van egy egészen sajátos ritmusa. Versei egyre inkább úgynevezett szabad versekké válnak, de így rimtelenül is van bennünk valami csodálatos belső lüktetés. Hirdeti hogy a külső világ egy másik, felsőbbrendű igazi élet szimbóluma csak, s a legközelebbi egyszerű dolgok mögött is valami égi jelet fedez fel.

“Csendes csodák” című versében így ír erről a felfogásáról:

“.. .Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök ;

Szitáló, halk sziromcsodák,

Rajtuk át Isten szól: jövök...”

Élete vége felé, az érett, tapasztalt, sokat szenvedett férfi bölcsességével, hitével, alázatával halad a számára egyetlen úton., s amit talál: szépséget, képet, az mind a magasságokból való, mind üde, a Lélek lehellete van rajta.

Születésétől fogva testi gyengesége kíséri, s halálos kórt hordoz magában. Sokszor válik pesszimistává, hangulatvilága folytonos hullámzásban van, s uralkodó eleme, legfőbb ihletője a fájdalom. Befelíé forduló természete önmarcangoló nyugtalansága az elesettség fekete szakadékába taszítja gyakran, de mély kálvinista hite, a predestinációba vetett bizodalma képes bele lelket önteni, szenvedő arcát Isten felé fordítani :

“. . . Magamba néztem s láttam magamat S tudtam, hogy minden elrendeltetés,

Csak mondvacsinált szó az akarat...”

“ ... Az Isten irgalmatlan dicsősége,

Hogy minden meg van írva...”

Ilyenkor csodálatos lelki derű, misztikus rajongás, megbékélés ragadja el, s úgy érzi magát, mint a bibliai Lázár :

“ . . .Uram, aki feltámasztottál,

Te látod rajtam A síri gyolcsokat, lm könyörögve kérlek.

Ne engedd, hogy elbízzam magamat,

S elkápráztasson nagy kerted, az élet.

Nagyon mélyről jövök,

Nagyon bűnös vagyok,

Nagyon Tied vagyok.

Nagyon-nagyon hatalmadban vagyok.

Kis fényes porszem a sötét világon,

Kis gyertyaláng roppant karácsonyfádon :

Csak ez vagyok.

Megtapasztaltalak,

Tudom, ha akarod,

A sorssal, vagy önnön bűnös kezemmel Kis lángomat, ahogy meggyujtottad—

Elolthatod...”

A magyar vallásos költészet remeke ez a pár egyszerű sor, s az az érzésünk, hogy e vers alkotójának ihletője maga az örök Szépség, Jóság, Tökéletesség: egyszóval maga az élő Isten lehetett. — a —

— 16 —