Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-03-01 / 3-4. szám

ÍRODALOMTÖRTÉNÉTI TANULMÄNYOK

A magyar Sors az első világháború utáni időkre szabta meg költői pályáján a “beérkezést”. Ez volt az a pillanat, mikor a mélyből, a nemzeti tragédia de ’’profundis“ — ából hangja feltört. Millió szenvedő magyarnak szószólója ez a hang, mindenki úgy érzi, hogy szive legbensőbb keservét, a hazáért való aggódásat fejezik ki a “Végvári — versek”. E szimbolikus költői álnevet választja, vagy talán választatja vele a szükség, a kényszer, s a hatásvadászattól oly mentes, szemérmes költői szív.

Rövid idő alatt az egész ország apraja nagyja ismeri a “Segítsetek!” cimü sok kiadást megért költeménysorozatának gyöngyszemeit: “Eredj ha

tudsz!... “Félnek a poroszlók”... A három szín”... “Nagy magyar télben picike tüzek”. .. Szájról szájra terjednek ezek a versek, ünnepélyes alkalmakkor, iskolában szavalják őket, s ismeretlen szerzőjük igy “Végvári” néven tudós, irodalmi társaságokban kap helyet. Ő lesz, a nemzetet ért csapás, fájdalom tolmácsolója a nagyvilág felé; e sorsdöntő pillanatokban sorai szinte még nagyobb erővel hatnak. Minden megszólalása valóságos történelmi tett, mellyel fegyverbe hívja a bátrakat, a csüggedőket, közönyösöket felrázza, s megszégyenítve cselekvésre serkenti.

De hiába minden nemzet és országmentő akarás! Trianonban kimondják az utolsó szót. A költő szűkebb hazájának Erdélynek a jövője megpecsételődik. “Sorsunkra vagyunk hagyva” írja Reményik fegyvertársának Kuncz Aladárnak .

.. .“Megtettünk mindent amit lehetett,

Ember, tudás, hatalom szeretet Próbáltak kiemelni...

Sorsára hagyjuk,

Nem tudjuk kiemelni!.. .

De erkölcsi magatartása, költői hivatástudata, idealista lelkivilága erőt vesz kétségbeesésén, megtört hitén. Fegyelmezetten magába száll, szigorú önvizsgálatot hirdet, ítélkezik, s a magyar infernóból egy kiútat, egy reménysugarat keres“.. . E nemzedék lelkében meghasonlott,

És ezért érett meg a lehullásra.

Teste darabokra vágatassék Szegeztessék az idő kapujára ;

Órája ütött és napja leszállt.

Éjszaka jön, százötvenéves éj,

S ki éjben születik majd mit csináljon?

Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon,

S a sírba is reménysugárral szálljon Ha könnyel sózott kenyerét megette :

Mert változnak a csillagok felette.

S ezután nem ír többet Végvári néven, az áradó, lebilincselő, megrendítően szívbemarkoló, lázas hangú lantos elhallgat, s előlép Reményik Sándor. Miért? kérdezik tőle sokan, s ő erre így felel:

“.. .Elhallgatott, mert uj parancsok jöttek Uj rendelése a hazai rögnek...

“... A sors kiálltott: válasszatok hát