Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-03-01 / 3-4. szám
sok minden történt! S ha még ennél is ősibb nyomokra volna visszavezethető az eucharistiának ez a neve eredeti jelentésétől elhajlott felfogása, az is csak azt jelentené, hogy az elhajlás elég hamar Ibekövetkezett. De nem változtatna azon, hogy eredetileg még sem engesztelőáldozat volt az úrvacsora, hanem — hálaszertartás. A döntő kérdés az marad : mit mond a Szentirás, közelebbről az Űjtestamentum? Itt sem kiszakított mondások és idézetek igazítanak el, hanem az egész isteni üzenet, mely a szentkönyvben megszólal. Az pedig éppen arra helyezi a súlyt, hogy Isten a Krisztusnak egyszeri megjelenésében, egy bizonyos helyen és időben testben lejátszódott életében és művében örökre elmondotta és elvégezte azt, amit üdvösségünkre szükségesnek és elégségesnek tertott. Ha van a bűnös világ számára Örömhír, akkor az Üjtestamentum szerint azért van, mert az egyház beszélhet Valakiről, aki egyszer itt járt és valamiről, amit ö egyszer itt járva elvégezett, Azóta csak arról lehet szó, hogy éljünk az ö általa kivívott és hozzáférhetőbbé tett áldásokkal, szerintünk hálaadással, a forrásból, amelyet ö megnyitott. Hogy Isten megszentelésében és abból fakadó áldások élvezetéhez szükséges volna - a Krisztus halálának a folytonos megújulása az idők végéig, — ez a gondolat egészen idegen az Újtestamentomból- Egyetlen hely van, ahol Pál apostol arról beszél, hogy ő a maga szenvedéseivel folytatja a Krisztus szenvedéseit “a maga részéről betöltve, ami híja van (azoknak)”. (Kol. 1:24.) De az is világos, hogy ennek semmi köze nincs semmilyen engesztelő áldozati szertartáshoz, és az is nyilvánvaló, hogy Pál apostolnak a Krisztus nyomdokain való szenvedését a Krisztus engesztelő áldozata folytatásának az értelmében venni csak akkor lehetne, ha ez az egy kijelentése elfelejteti velünk mindazt, amit Pál apostol egyébként hirdetett és amiért élt: a Krisztus egyszer történt megáldoztatása alapján örökre biztosított engesztelés Evangéliumát. “Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot”, —hirdette ő, mint megtörtént és befejezett tényt, amiután már csak arra van szükség, hogy ennek a ténynek a hírnökei “Krisztusért követségben járván” unszolva hívogassák az embereket: “Béküljetek meg az Istennel”. (II. Kor. 5:19-20.) Sőt nemcsak hogy hiányzik az Üjtestamentumiból a Krisztus engesztelő áldozata megismétlődésének a gondolata, henem egyenesen szó van annak a meg-nemismétlődéséről. A Zsidókhoz írott levél, amikor szembe állítja az ótestamentomi áldozatokkal az Űjtestamentumnak ezt az egyetlen, a Krisztus által a kereszten bemutatott áldozatát, nyomatokosan kiemeli: éppen abban van ez utóbbinak az értéke, hogy egyszer történt. Amazok nem is voltak igazi áldozatok, csak árnyékos képei ennek az eljövendő igazinak. Mert a bűn kérdését nem intézhették el Isten előtt és a bűntudat terhétől való szabadulást nem adhatták meg az embernek, azért kellett szakadatlanul megismételtetniük. Nem így a Krisztus áldozata. “Ő egy áldozattal áldozván a bűnökért”, — “egyetlen áldozattal tökéletessé tette a szenteket”, vagyis teljesen biztosította számukra az Isten megengeszteltetését- A- helyett, hogy még többször és mindig újra megáldoztatnék, csak egy teendője volt már: “mindökre üle az Istennek jobbján, várván immár, míg lábainak zsámolyául vettetnek az ő ellenségei”. (Zsid. 10 : 12-14) Erről beszél nekünk Isten az ő Igéjében. Mi hálásak vagyunk ezért az üzenetért. Az a hír, hogy Krisztus örök szerelmében odaáldozván magát értünk, engesztelést szerzett nékünk, bűnösöknek, biztos és dicsőséges alapja ami üdvösségünknek. S ezt a hálát átérezni, és a drága áron való megvásároltatásunkról hálaadással vallást tenni, vagyis “eucharistíát” gyakorolni járulunk mi az Űr asztalához. — 6 —
