Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11-12. szám
— Csak hogy én nem az idegen kereskedőket hirdetem, hanem az Isten csodáit s a hazámat! A csillagokat, a madarakat, a virágokat! Egyszerre kigyúlt a szeme s az arca szép lett; s fordítani kezdte ki egymásután a sapkákat s dobálta oda Síikéinek, hogy nézze. A sugaras nap is ott volt az egyiken, a másikon a hold; számtalan sapkán csupa madár s a legtöbbiken virág. S mindegyik alatt útbaigazítás, hogy az égen, a szabad természetben, vagy a virágos kertekben található! — Melyiket akarod? — kérdezte Sükei a fiától. — Én ezt! — emelte fel az egyiket Dónát. Tulipán volt rajta. Éppen talált, s megvette Sükei nyomban. Aztán kezet fogott a boltossal s kiléptek az utcára. Dónát boldogan nézegette a sapkát, odaérintette az orcájához s megszagolta benne a tulipánt is, mintha valódi lett volna. — Jobb, ami nekem van, a biciklivel — jegyezte meg Kuvik. Dónát ránézett, hogy mit beszél, de olyan szamárságnak tartotta szót, hogy meg sem felelte. — Te nem vagy magyar, ugye? — kérdezte Sükei. — Cselák — mondta Dónát, de Kuvik kijavította, hogy ő morva, kinek az apja zeneművész volt a katonaságnál. — Hát legyen murva! — engedett Dónát, mire Sükei nagy meggyőződéssel és tanítva jelentette ki, hogy a cselák is ember, a murvával együtt. Ezt különben tettel is rögtön bebizonyította, mert meghívta Kuvikot egy vendégfogadóba, hogy ott ebéden szívesen lássa. Jól és igen baráti módon ebédeltek hárman s megittak egy féllitért is; majd ismét egy felet, hiszen olyan ritkán vészén sapkát az ember, hogy azt bor nélkül nem is hinné. A vendégek mind elmentek lassan s ők is az utolsó pohárnál tartottak már. S ahogy kiitták volna ezt az utolsót, hát óvatosan kinyilott az ajtó s egy nagyobbacska gyermek settenkedett bé rajta. Mocskos volt erősen szegény, de még annál is rongyosabb. Egy darabka kenyeret tartott a kezében, harapott belőle egyet s odament az asztalhoz. — Mi kéne, uram — kérdezte Sükei. Nevetett egyet a gyermek s azt mondta: — Pénz. Abban a pillanatban Kuvik feléje söpört a hosszú karjával s a kenyeret kiütötte a gyermek kezéből. Leesett a kenyér a mocskos földre s éppen belé valami kiöntött vízbe. A gyermek szerencsétlenül nézett a kenyér után, majd egyszerre sírni kezdett. —Ne sírj! — mondta Dónát — nem hót meg senki. Azzal a fejére tette a kezét, hogy éreztesse is vele az emberséget; majd énzt és az asztalról kenyeret adott nei, mire a gyermek ragyogva tekintett rá és elfutott. Egyideig csend volt utánna. — Ezt mért csináltad? — kérdezte Dónát a barátjától. — Nem dolgozik! — mondta Kuvik. Sükei tűnődve nézett s hallgatott, majd valamit gondolt magában, még kért egy félliter bort. Űgylátszik koccintani akart a fiával, mert felemelte a poharat s azt mondta : — Dónát fiam, igyunk a tulipánodra, ami a szív! Csakugyan ittak s utánna Dónát hátradőlt a széken s a két szeme úgy kezdett csillogni, hogy Dulló Ignác a sapka bélésére rajzolhatta volna azt is. — Azért vettem én ilyen sapkát — szólalt is meg Dónát lassan és rózsálló arccal. — Mert ha én ezt a sapkát a fejemre teszem, a szívemben megszépülnek az érzelmek s a gondolataim kinyílnak, mint a tulipánok az ő kertjükben. Illat költözik a világba s tavasz lesz a télből. A lányok szeretni fognak s esetleg én is őket. , — Várj egy kicsit! — mondta Sükei. — Nem is mostanra mondom — javította ki Dónát, majd hozzátette — De azt állítom, hogy ilyen sapka kell a magyarnak s nem biciklis. Mind a ketten Kuvikra néztek, hogy ehhez vájjon mit szól. Kuvik pedig le— 22 —
