Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1-2. szám

egyet, megvakarja a füle tövét, zsebre dugja a kezét, hogy megint előhúzza,

feszeng még egy-ket percig, aztán félig fölemelkedve a helyéről, előrehajol és bütykös kezével az eldobott mag után nyúl.

— Meg tetszik engedni, hogy ezt a magot elvegyem innén? — kérdi illendő módon’ szemét a fiatal úrra emelve. — Szeretném elültetni odahaza — motyogja utána halkan, inkább csak magának.

Az újkabátos úr úgy fordítja felé az arcát, mintha most venné csak észre, hogy valaki ott ül vele szemben. De most jött rá arra is, hogy az a szegény ember, aki az ő eldobott magját is értéknek tarja tartja és engedélyt kér * tőle, a volt tulajdonostól arra, hogy a magot kivehesse a szemét közül magának — csakugyan valaki. Szégyenli magát kicsit az úr, de a szégyen lassan ellágyulásba megy át az arcán. Mintha régi emlékek keltek volna benne életre valakiről, egy ilyen öreg emberről, talán az apjáról, vagy az öregapjáról, mit tudom én...

— Hát hogyne! Csak tessék! — szíveskedik és kézzel-lábbal integet hozzá, igyekszik minnél kedvesebb lenni a szegény emberhez, Kicsit most mintha ő húzná össze magát a sötétkék ruhában, amire egy perccel előbb még olyan büszke volt. Mintha e pillanatban jobban érezné magat egy ilyen ismerős foltos és kizöldült ruhadarabban. A szemében meleg fény gyúllad ki, fogja a másik barackot és odakínálja a kopott kis öregnek. Kicsit el is pirul közben az örömtől, hogy ő most jó valakihez egy idegen, szegény emberhez és talán ezzel szeretne valamit helyrebillenteni magában' az életében, az elmúlt esztendeiben... Mozdulatai is mintha egyszerre feloldódtak volna, egyszerre csupa közvetlenség, természetesség, csupa felszabadultság az egész ember, ahogy előredől, ahogy a zsebkendőjével megtörölgeti vigyázva a barackot és talán ugyanazzal a szíves, kicsit parasztos mozdulattal dugja öklében a barackot a szegény ember orra alá, amivel őneki nyújthatta valaki valamikor régen.

— Nem — rázza meg a fejét kedvesen, szerényen a kopott kis öreg, -köszönöm a szívességit, de szalonnáztam már. Nem mondja ki, csak a mosolyán tükröződik, amivel folytatná a szót úgy szíve szerint:

— Meg osztán nem is nekem való falat ez, tessék elhinni. Úrnak való' ez csak. A magja kell nekem csak, amit elvessek, hogy nekem is teremjen ilyen szép barackom, ha megérem. De magam akkor sem nyúlok ám hozzá’ pénzes gyümölcs lesz ez. . .

Az úr azonban most már nem nyugszik. Csontnyelű zísebkest halász elő a zsebéből és belemeríti a barack puha, fehéres húsába— No, ezt a felét így legalább a maggal. .. no, vegye már el, hogy lássa mégis mi fajta.

Ez hat. A kis öreg nehézkesen átveszi, beleharap, a barack leve megcsurran és elindul egy csöpp lefelé, folyik végig a kezén, be az untercik kitágult újján, be a könyöke felé. Nem is tud szólni, tele van a szája a gyümölcs édes, leves húsával. Csak a szemével int, a fejével bólint, hogy jó biz ez, méltó a szaporítársra.

A fiatal úr nevet, szeméibe néz derülten a kis öregnek, mint valami régi ismerősnek és jóízűen szopogatja el ő is a maga felét.

— Ez nekem is jobban ízlik, mint az előbbi, — mondja és rá van írva az arcára, rogy nemcsak, hogy jobban ízlik ez most neki, hanem ennek az ízét érzi csak voltaképpen, a másikat épp csakhogy megette.

Nézek rájuk olyasféle érzésekkel mintha valami kiegyenesedett, helyreigazodott volna. Aztán lehúnyom a szemem és nem látok, csak egy szem őszibarackot: a barack zöldesfehér, puha, síma húsa van előttem, meg a szegény igénytelen ráncos, barna magja- Együtt, ahogy egy virágnak a kelyhéből elindultak egyszer.

Vargha Tamásné— 16 —