Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
lésbe s kétségbeesve gondoltak arra, hogy búcsúzáskor ezen mégegyszer keresztül kell esniök... — Talán folytassuk majd este az ismerkedést, — indítványozta Bartal Richárd, mondjuk egy közös vacsora keretében, valamelyik étteremben... Cigányzene mellett. — Abbia jó lesz, — ismerte be Bartal Kálmán főjegyző. Térjünk hát bé egy kis harapnivalóra, meg rókonyi pohárra szerény hajlékomba... A doktor, a biró, a tanító szintén eljöjjenek, mert köll a tolmács ... — kedélyeskedett Bartal Kálmán főjegyző- — Zsiga meg elhozza a nemesi oklevelünket is... tette hozzá. Zsiga már szaladt is az oklevélért, mint már annyiszor... A vendég Bartalok meg felörvendeztek : No lám, a kegyelmesi cím, csak sokat ér : ész nélkül és kérés hozzák az oklevelet. Grófok leszünk bizonyosan!... Egy óra múlva nagy vita folyt az oklevél körül, de a kegyelmes Bartalok orra ugyancsak lógott az első tapintatos roham után. No, majd az esti közös vacsoránál egyesült erővel veszik fel a harcot. — Ugyan hagyja Ricsi... kedvetlenedett el Marien kegyelmes asszony. Egy lófői oklevélért igazán nem érdemes törni magunkat. Mégha valami grófi, vagy bárói nemeslevél lenne..- Úgysem engedném meg fiam, hogy társaságban valaki “Lófőnének” szólítson. Sértésnek venném ezt a komikus megszólítást. .. — Én sem engedném meg, hogy Bartal Yvonne lófőkisasszonynak hívjanak ... duplázott rá leányuk. Edward megint hallgatott s elfintorította az orrát, mert megint a Moulin Rouge jutott eszébe a hat pincérrel: Erre parancsoljon Lófej úr, asztalát rezerváltuk... Hát ezért nem volt érdemes maskarába öltözni; jobb lett volna a Vandával 3 napra leweekendezni Szentendrére a faházba... Konzervekkel... Bartal Richárd kegyelmes úrnak azonban a szeme szikrázott : — Én pedig büszke vagyok a címre, melyet őseim szereztek...! Amit rámhagytak. Többre tartom a kegyelmesi rangnál. Nézzétek ezt a “szegény” népet, hogy ragaszkodik a nemesi leveléhez...! Évszázadok óta... És még egy lekicsinylő szót erre a népre ki ne ejtsetek, mert ez én vagyok!... — Ricsi, maga túlzottan ideges... lökte el a most rágyújtott cigarettát Marien kegyelmes asszony, — a lófői címet nem Maga, hanem ősei szerezték, melyhez magának semmi köze, abban semmi érdeme nincs! Ne büszkélkedjék tehát más érdemeivel. A kegyelmesi címet viszont saját maga szerezte, tudása, tehetsége, fáradozása által, Erre büszke lehet! — Téved! Az őseim lelke bennem ég, kiolthatatlanul... Parányi, de soha ki nem alvó szikra ez, — mely a hamuban világit... E hamu a leszármazottak értéktelen cselekedeteinek maradványa, a szikra — az Ős — .. .Az utódok tehát értéktelenek lehetnek, e szikra, olykor felfellobban s a hideg hamúból fellángol az Ős lángszelleme... S nekünk büszkéknek kell lennünk a nevünkre, a címünkre, családunk jellemére, mert e szikrát senki nem olthatja ki belőlünk!... .. .A Bartal család hallgatott. Szivük mélyén, valahol a kihűlt hamuban felloblbant egy parázs... Szemük messze tekintett... A fenyővel borított Kárpátokra... Ott harcolt, talán ott esett el e parányi szikrák hatalmas lángja : a nagy lófő Bartal Zoltán... A rokoni társasvacsora a Leventeotthonban zajlott le. A kegyelmes rokoni család megismerte a falu gondjait- Az elmodernizálódott, elpestiesedett Bartalok végre otthon érezték magukat... Gyergyószabadján, hol minden Bartal otthont érzett... Mert őseik földje volt ez... Éjféltájban Bartal Antal lelkész emelkedett szólásra: — 25 —
