Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1-2. szám

A DIDEROT ELMÉLET.

A XVIII század közepén élt a Napkirály országában egy kitűnő encyklopedista és újságíró, aki azt állította, hogy a színész művészete nem abban rejlik, hogy a szerepet átéli, szinte extázisbán, transzában jászik, hanem abban, hogy a nézővel elhiteti hogy ő most a szerep alakját ölti magára, azzal sir és nevet. Ezt az embert, aki evvel egy elméletet állított fel, Diderotnak hívták. Az illetékessek, rendezők, drámaírók nagyon sokat vitatkoztak a tan felett. Még ma is nagyon sok követője és nagyon sok ellensege van. Diderot elméletét egy példával világítja meg. Lekain, a Napkirály korának egyik legnagyobb színésze Voltaire “Semiramis” című darrabjában Ninast alakította. Az egyik jelenetben a fiú -Ninas- a meggyilkolt apa kriptájában leszúrja saját anyját. Tettének elkövetése után véres kézzel a színpadra rohan. Ebben a pillanatban Lekain észreveszi, hogy a színésznő, aki az anyját alakította, a színpadon elvesztette karkötőjét. Lekain, aki az ékszert megpillantotta’ egy lábmozdulattal a kuliszák mögé rúgta. Valószínűleg azért, nehogy valaki rálépjen. Tessék, mondta Diderot; Ha Ninas, a gyilkos fiú az anyja meggyilkolása után a* színpadra rohan véres kézzel, semmiesetre sem képzelhető el, hogy ebben a lelkiállapotban észrevesz egy ékszert a földön és azt odébb rúgja. Ezt csak Lekain a színész tette, akit zavart mozgásában az előtte fekvő ékszer.

A téma nem egyszerű’ de... kérdem én, nem mindegy-e a közönségnek, ha egy jó alakítást lát, hogy a színész átéli a szerepet vagy csak eljátssza? Fontos-e az a közönség szempontjából, hogy a színész aki részeget jászik, csakugyan ittas-e vagy jól megjátssza? A közönség ösztönösen megérzi, hogy melyik az igazi alakítás és melyik nem az’ a közönség pontosan tudja hogy melyik a jó színész és melyik nem az.

Áldott emlékű Odry Árpád minden év első óráján a növendékeinek azt tanította az Akadémián; “A színész alakításának a mesterkéltségig természetesnek és a természetességig mesterkéltnek kell lenni.” És ez így is van. A szerepet a szinapadon mozzanatról mozzanatra ki kell dolgozni. A szerepet élni kell a színpadon anélkül; hogy a partnert zavarná a színész. Aki azt állítja, hogy a színésznek nem kell okvetlenül transzba esni a színpadon, az nincs tisztában a színész leikével és a színpaddal. Hiszen ha egy társaság összejön, mindig akad egy két ember akit szívesebben hallgatunk, mint a többit, mert talán kellemesebb a hangja. Talán nagyobb a szuggesztivitása, mint a másiknak. Az ilyen ember annál kellemesebb, minél több hallgatója van. És annál jobban színésszé válik, minél többen nézik. Van akit a sok néző zavarba hoz, de van aki csak akkor él, mikor nézi valaki. És ez a színész- Ha az ilyen ember a szimpadra lép és jó kezekbekerül, a tehetségen kívül megkapja a színpadtól és a rendezőtől a mesterségbeli fogásokat, biztos hogy jó színész lesz belőle; ha nem is lesz lánglélek vagy zseni. A tehetség megszállotság, a megszállottság már egy bizonyos foka az extázisnak’ vagy ha úgy tetszik, a “trans” -nak. Tehát abban a pillanatban ahogy a színész színpadra lép, átszellemül. Minden pillanata, minden mozdulata kiszámított, állandóan észnél van és természetesen akkor sem jön zavarba, ha valami apró zavaró körülmény lép fel. Egyszóval egy pillanatra sem szabad elvesztenie a fejét. Partnereire még a rögtönzéseknél is legyen tekintettel. Mert aki egy drámai jelenetben, egy kitörésben, vagy egy komikus jelenetben túlmegy a határon nagyobb hatáskeltés miatt vagy azért hogy kollegái játékát zavarja, az nem egyéb, mint kulisszahasogató ripacs vagy legfeljebb egy örök dillettáns. De egy

13 —