Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

Találkozásom Bethlen Gáborral

Első találkozásom Bethlen Gálhorral annak rendje és módja szerint, diákkoromra esett. Kálomista székely történelemtanárom, szívvel lélekkel s a tények logikájával próbálta megértetni diákjaival, a fejedelem “nagy” -ságát. Túlmagyarázta. Az eredmény pedig, hogy egy laboratóriumban kikristályosított, a valószínűtlenségig ideális vallásosság és az eszmei harcoknak egy elvonatkoztatott ideális hősét láttam benne. Valahogy úgy voltam vele, mint egy múzeumban úvegbura alatt őrzött, nagyértékű bálvánnyal, amelyet csodálni kell, imádni is lehet, de megérinteni nem szabad. Mindinkább egy fluorescens tüneménnyé lett, amely ennek megfelelően lassanként elvesztette emberi tartalmát.

Ez volt a pozitívum amit kaptam. E- rnellett maradi még, mint negativum egy kérdés : miért is volt tulajdonképpen olyan “NAGY”, sőt még nagyobb mint Nagy Lajos, vagy akár Mátyás király? Lévén hogy már annakidején is akadt más gondom — például, hogy algebrából el ne bukjam — nem feszegettem a problémát. Viszont az emberi agy automatizmusa, egy külön tudatalatti fiókba, sorra elraktározza a meg nem válaszolt kérdéseket. így voltam én a “Nagy Fejedelemmel.”

Másodszor Lyka Károly nagyérdemű műtörténészünk egy rajongó méltatását olvastam Barabás Miklósról, a sajnos oly fiatalon elhunyt — s talán legnagyobb — magyar festőzseniről. A tanulmány

végén, egy külön köszönetfélét mond Barabásnak, azért a Bethlenről festett képért, melynek láttára (a Nagyenyedi Kollégiumban), sok mindent megértett a fejedelem “Nagy” voltából, amire az irodalom és az írott történelem nem adott — neki sem — pontos magyarázatot. A tudatalatti kérdőjel, azonnal hangvilla módjára rezonált bennem. Szerettem volna a képet látni. Odautazni azonban — ezer vizűm és egyéb nehézség miatt — nem lehetett, s a Szépművészeti Múzeumban csak egy silány, elszürkült reprodukciót találtam. A válasz tehát ezúttal is elmaradt.

Harmadszorra következett Bethlen Gábor halálának 300-ik évfordulója. Ez alkalomból látott napvilágot — többek között — Szekfű Gyula könyve. Hatalmas tanulmánya háromszáz oldalon taglalja — a szerzőtől egyébként szokatlan módon : tökéletes elfogulatlansággal és döbbenetes tisztánlátással — Bethlen Gábor politikai életének történetét. Székfű annakidején még beérte a történelirással és nagyravágyásában még nem akart aktivan “történelmet csinálni”. Ez a régi Szekfű volt képes arra, hogy a kor jellemző szellemét hiánytalanul felismerje. Tisztán sugárzik a könyvből, a harmincéves háború lelkülete, a protestantizmus fejlődésének ebben az átmeneti szakaszában. Minden porcikájában ismeri Bethlent, sokoldalú, bonyolultan szövevényes és átütőerejű munkásságában. Tökéletesen felismeri egyéniségét és igy helyezi őt, mint a Vallási tisztulás íolyamatának és a nemzeti-egység kiépítésének igazi hősét, a XVII. század történelmébe. Határozott elismeréssel analizálja belpolitikai “alkotását”: ahogyan Báthory Gábor örökében, romjaiból építi újjá egy kis ország gazdaságát és kultúráját. Kifejezett hódolattal ir Bethlen Gáborról, mint diplomáciai zseniről, aki az egyensúlyt tartja a keleti török és a nvugati világ között, s egyidejűleg félelmetesen sugározza ki a magyar erőt, in- 9 -