Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

kább csak propaganda jellegei bíró, hóditóutjaival.

Sem többet, sem mást nem sikerült kihámoznom a történész munkájából. A már — már fétisimádás mesgyéjén járó elismerő tisztelet és hódoló csodálat hangja, leginkább a turistákat éppen egy kriptában kalauzoló idegenvezetőnek visszafojtott, félhangon elmondott magyarázatához hasonlít. Az én ifjúkori kérdésemre azonban, hogy miért mindez a sejtelmes tisztelet, nem adott választ sem Szekfű, sem Marczali mint ahogy Móricz Zsigmond “Tündérkert”-je és Makkai Sándor “Egyedül”-je sem.

Maradt a kérdés, jött a nősülés, háború, bombázások, s mentem én... a vatikáni könyvtárból a lateráni könyvtárba és egyáltalán könyvtárról könyvtárra, Rómában, adatgyűjtés céljából Giovanni Pierluigiról, aki szülővárosában Palestrinában szervezte meg örökhirű kórusát és az egyházi zeneszerzés örökre lagragyogóbb csillaga marad. Ott bandukoltam éppen a Palazzo Venezia kapujánál, mikor váratlanul hatalmasat dörgött az ég. Még Mussolini is eszembe jutott ahogy nekiiramodtam a tér túloldalának. Éppen születésem napja volt, az Ur 1950-ik esztendejében, március idusán s az ilyenkor legszeszélyesebb római időjárás vagy másfél perc alatt úgy megfürösztött, hogy magam sem tudtam hogyan kötöttem ki, menedéket keresve, egy nagy, márványtáblás kapu alatt. A hátam közepén, a bőrömön, csermelyként csörgedezett a viz, hogy feltartóztathatatlanul a cipőmbe csurogjon. U- gyancsak szerencsétlenül éreztem magamat, amikor a márványtáblára néztem : könyvtár. Műsoromon kívüli könyvtár. Beballagtam száritkozni, mert az eső sem akarta abbahagyni.

A hatalmas kartotékszekrényen “Ungheria M-Z” kihúzott fiókjába ütköztem. Találomra belenyúltam és kihúztam egy lapot. Cim: “Török-magyarkori Allamokmánytár I e III.”, szerző: “Sziládi Áron és Szilágyi Sándor,” kiadás éve : “1868.” Egyik igenmozgékony könyvtáros már kérdezte is, hogy valamennyi kötetet akarom-e? Nem, csak az elsőt legyen szíves — feleltem minden gondolkodás nélkül. Miért is nem kerestem valamit Palestrináról, ötlött fel bennem, de a kis emberke már hozta is könvet. Majd egy kicsit lapozgatok benne — gondoltam magamban — s azután cserélek. Az érdektelenség gyorsaságával húztam ujjamat lefelé a tárgymutatón. Kezem már túlcsúszott a 100-as számon, mikor meglátom, hogy a 89- tői csak Bethlen Gábor neve szerepel végig a 143-ig.

Mintha villanyütés ért volna, hirtelen nagyon élénk lettem. A 89-ik irattól kezdve, csaknem valamennyi a fejedelem eredeti levele, vagy hozzáintézett diplomáciai irat.

Olvasni kezdtem és percek alatt belecsöppentem a régmúlt időkbe. Bethlen levelei egész különösen hatottak rám. Mint fényszórók kévéi világítottak az elmúlt korba. Olyan robosztusak és frissek, hogy egyszerre ott állok Bethlen mellett, részesévé lettem életének, tetteinek, gondolatainak. Személyesen találkoztam vele, a hús-vér emberrel. Megszűnt szobor bálvány lenni.

Ez a levelezés : hadjárat. A magyar történelem legőszintébb és legelszántabb hadjárata. Egyben tökéletes bizonyítéka Bethlen Gábor erkölcsi és szellemi “nagy”-ságának, mert a szellem hatalmát tudatosan a fegyver és pénz hatalma fölé helyezte. Mert meggyőződése volt, hogy maradandót alkotni csak a szellemi ember tud. Ezt a meggyőződését élte is. Kultúrpolitikájából, vallásos életéből és az embertársaihoz való viszonyából mindenütt a legtökéletesebb igazságosság ragyog.

Az ujabbkori magyar történetírás szkeptikus tudományossággal és az “eretnekkel” szemben beoltott mindenkori, tudatalatti ellenérzéssel, állandóan taglalgatja, hogy vájjon jogában volt-e Bethlennek és egyáltalán helyes volt-e tőle, hogy szembeszállt — világhatalmi álmaiban alkotmánytipró Habsburg uralkodóval — a “törvényes magyar királyival”. Mégha tudják is, képtelenek leírni, hogy Bethlen Gáborban a Habsburgpolitika által halálraítélt magyar nemzet- 10 -