Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
;Kritikák • (ту) SZIGETI JÓZSEF hegedű-estje Säo Pauloban évtizedek óta egyedülálló művészeti eseménye volt a legszélesebbkörű magyar kolóniának. Igen a magyar kolóniának, mert a Teatro Cultura Artistica nagytermét (1800 férőhely) néhány kritikus kivételével, magyarok töltötték meg. — A hatalmas érdeklődés érthető volt, hiszen Szigeti Józsefet, szerte a világon, az első három hegedűművész közé sorolják. Az est első részében a csodálatos Guarnieri hegedű érzékeny húrjai sehogysem akartak megbarátkozni a Sao Pauloi légköri viszonyokkal. A hangszerével „együttérző“ s szemmelláthatóan fáradt művészen is érezhető volt az ideges elfogódottság, mely a tőle megszokott nagyvonalúság hiányában nyilvánult meg. így a Tartini szonátában s főleg a hegedűirodalom egyik legjelentősebb művében, a Bach Chaconne-ban volt játéka szétesőbb — a tőle szokottnál — s ezáltal túlzottan romantikussá tette ezeket. Közben azonban a művész és hegedűje fokozatosan akklimatizálódott s Bethoven Kreutzer szonátájában: a szerző romanticizmusa, Szigeti művészi felfogása és a hangszer tüneményes tónusa már teljes egyensúlyba kerültek. A második része az estnek már teljesen „bemelegedett“ művész és „befűtött“ közönség közös élménye volt. Mindenki megfeledkezett a koncertterem szenvtelen stadion-szerűségéről s a Prokofieff szonáta végeztével, már csak azt sajnálta az ember, hogy miért jut olyan nagyon ritkán osztályrészünkül az ilyen abszolút művészi-értékű élvezet. A műsor fénypontja kétségtelenül Ravel hegedűszonátája volt. Szigetit eddig mindenkor mint klasszikus interpretátort ismertük, illetve az utóbbi években (sajnos csak) olvastuk róla ugyanezt a véleményt. Ez az est azonban meggyőzött (legalább is bennünket) arról, hogy Szigeti József az újabbkori zeneirodalomban éppolyan kiváló előadó, mint a klasszikusokban. Mély átérzés, brilliáns fogalmazás, gyönyörű tónusok párosulnak utolérhetetlen technikai biztonsággal. Az egész est: játékban és sikerben is, egy töretlenül felefeléívelő vonalat mutattak. A hálás közönség hazai hangulatú — dobogóig tolongó — sikerré avatta az estet s ezt a művész, vagy egy féltucat ráadással hálálta meg. Külön ki kell emelni kísérőjének Carlo BUSETTI-nek nevét, aki abszolút biztonsággal, tökéletes „egyet-érzéssel“, a szólistához méltó nívón részese volt az est sikerének. A SAO PAULOI MAGYAR JÁTÉKSZÍN nyitódarabjául ugyancsak „kemény diót“ választott Herczeg „Aranyborjú” c. darabjában. Az ellentétes előjelű kettős szerepeket nemcsak a két hivatásos színész oldotta meg szerencsés felfogásban, hanem a gondos rendezés a “műkedvelőkből” is többet hozott ki, mint amit e szó alatt általában értenek. A kifejezés ezúttal nem is állja meg a helyét, mert Medgyesy Vera nem csak külső megjelenésében megnyerő, hanem tehetsége és kivételesen szép beszéd-hangja a művészi pályára predesztinálja s vele együtt különösen Dobrov András: a rutin színészek elfogulatlan ságával mozgott a színpadon. Ezt Lajtaváryról is elmondhatjuk, akinek “kis griff” maszkja bármely kamaraszinpadon megállta volna a helyét. Dévay Gitta művészi értékű alakítása vitte a darabot, ösztönös vérbeli művésznő, aki ezúttal nagy játék-skálájáról tett tanúbizonyságot. Hajmássy Miklós — ezúttal is bebizo nyitotta, hogy az — elhitetés művészetének nagy mestere, s bár a kés- jelenetet túlértékelte egy klasszikus tragédia nívójára, az előadás stabilitását ő bizto sította. A kisebb szerepekben Nagy József, Mohai Gábor és Meri Elemér jó figurákat hoztak a színpadra. Krayer Edifiidé mesemondója — mint ötlet is — kedves volt. Ezen az estén a közönség, sőt a kritikus is jóleső érzéssel távozott a színházból, mert az egyéni teljesítmények messze túlhaladták a várakozást, u. i. általánosságban egy jólsikerült akadémiai vizsgaelőadást láttunk (annak szokott döccenőivel és meglepő csúcsteljesítmé
